Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 2. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Szögi László: Arcok a magyar levéltárakból: beszélgetés Sinkovics Istvánnal / 43–49. o.

possy János sem riadt vissza a levéltári munkáktól. Pl. az erdélyi kormányszervek anyagának hozzáférhetővé tételén nagyon sokat dolgozott. A többség azt vallotta, hogy a levéltárosnak egyúttal történetírónak is kell lennie, egyik feladat segíti a másikat. Az 1938-as év egyik érdekes és nagy munkája volt, hogy az első bécsi döntés előtt az Országos Levéltár térképeket készített az egykori adóösszeírások alapján a magyarság XVI. századi elhelyezkedéséről és számarányáról az érintett területeken. Napokon keresztül szinte mindenki ezeknek az összeírásoknak a kijegyzésén dolgozott, és egyik kollégánk, Glaser Lajos tervezte és rajzolta feleségével ezeket a történeti térképeket, ö később munkaszolgálatban, a németek balkáni visszavonulása során pusztult el a háborúban. Az Országos Levéltárban jó közösség alakult ki. Egy-egy előadás vagy kinevezés alkalmából aránylag gyakran jöttek össze a hivatalon kívül is. Persze voltak ellentétek, amelyek olykor ki is robbantak, de ezek nem zavarták meg a kollektíva munkáját és a baráti légkört. A többséget mások munkájának megbecsülése és erős segítőkészség jellemezte. A levéltári törvény csak a jelszabadulás után jelent meg, de előkészítése nyilván már a háború előtt megkezdődött. Ennek keletkezéstörténetéről és a benne vállalt szerepedről is szeretném, ha szólnál. 1939 nyarán volt a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének II. kongresszusa. Itt szóvá tették, hogy mennyire hiányoznak a levéltári tárgyú jogszabályok. A megyei és városi levéltárosok vállalták, hogy kidolgozzák a megyei és a törvényhatósági jogú városok iratanyagának selejtezésére vonatkozó szabályzatot. Ezt a munkát a kongresszust követő időkben el is végezték. Az Országos Levéltár pedig arra vállalkozott, hogy egységes szempontok szerint felméri a magyarországi levéltárak helyzetét, ami egy általános levéltári törvény kidolgozását készítheti elő. A munkát a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is fontosnak tartotta. Teleki Pál, mint miniszter már korábban sürgette a levéltári kutatás lehetővé tételét a magánlevéltárakban, és ehhez is törvényes rendezésre volt szükség. Szinyei Merse Jenő miniszter pedig azon volt, hogy a törvénytervezet mielőbb készüljön el. A munkát Szabó István vállalta, akinek „A magyar levéltárvédelem kérdése" c. tanulmánya meghatározta a törvény fő mondanivalóját. Szabó István jogi és bölcsészeti végzettsége nagy segítséget adott e feladat kidolgozásához. A munkában én is segédkeztem neki. A Vallás- és Közoktatásügyi, valamint a Belügyminisztérium törvényelőkészítő osztálya többszöri tárgyaláson segített a tervezet jogi formába öntésében. A levéltárosok és a történészek, akik között a tervezetet még első fogalmazásban vitára bocsátották, helyesléssel fogadták. Viszont ebben a formában az anyagot elfogadhatatlannak tartotta a Magyar Nemzeti Múzeum elnöke, Hóman Bálint, aki külön tervezetet dolgozott ki, és a magyar levéltárügyet a Magyar Nemzeti Múzeum keretébe akarta beépíteni. A tervezet egyes pontjait kifogásolta a katolikus egyház, Serédi Jusztinián egyrészt azt nem fogadta el, hogy az állami felügyelet kiterjedjen a hiteleshelyi és az egyházi levéltárakra. Abban pedig a magántulajdon megsértését látta, hogy a veszélyeztetett helyzetben levő vagy a kutatás elől elzárt levéltárakat a tulajdonjog fenntartásával állami levéltári őrizetbe helyezzék. A törvény indoklását, miután Szabó Istvánt 1943 nyarán a debreceni egyetemre nevezték ki, nekem kellett elkészítenem. A különféle tárgyalások egészen a német megszállásig folytak. A háború alatt a magyar levéltárakat sok helyen komoly pusztulás érte. A helyzet azt kívánta, hogy a tervezetet a felszabadulás után újból elővegyék az ország súlyos anyagi helyzete ellenére is. Jánossy mindent megtett, hogy a törvény létrejöjjön. Tárgyalt a minisztériumokkal, személyesen kereste fel Mindszentyt Esztergomban, hogy egyházi részről ne akadályozza a törvény46