Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1984. évi évfolyama / 63–67. o.

amelyek távol esnek az általában megyeszékhelyen vagy nagyobb városokban levő levéltáraktól — kiesik a hatósugarukból. Hogy ezeket a fehér foltokat eltüntessék, múzeumi és könyvtári mintára levéltári buszokat állítottak szolgálatba több megyei levéltárban. Az Orne Megyei Levéltár munkatársa, É. Gantier-Desvaux érdekes cikkben ismerteti az intézménye tapasztalatait.

3 A mikrobuszokban 10 mozgatható és 2 rögzített tárlót, 1 hordozható videokészüléket, 1 hangosítható diavetítőt és 1 magnetofont szállítanak. A megyei oktatási hatóság szerződtetett egy tanítónőt, aki előzetesen egy háromhónapos tanfolyamon speciális képzésben részesült a levéltárban. A busz meghatározott ütem szerint járja az eldugott, sokszor csökkenő népességű falvakat, óriási sikert váltván ki a gyerekek és a pedagógusok között. A helyi politikusok is lelkesen támogatják a vállalkozást, hiszen ezzel is sikerül bekapcsolni a falvakat a kulturális vérkeringésbe és ezáltal fékezni az elvándorlást. A legfontosabb cél az, hogy a gyerekeket megbarátkoztassák a levéltári iratokkal, hogy felkeltsék az érdeklődésüket a levéltári kutatások iránt, és hogy segítsék a történelem jobb ímegértését. Különösen nagy súlyt helyeznek a helytörténeti iratokra. A mozgó kiállításra és a levéltári órák szemléltető anyagaként elsősorban a helytörténeti dokumentumok — ha lehet, az illető faluról fennmaradt iratok — közül válogatnak. Amint az a felszerelés felsorolásából is kitűnik, az eredeti iratok mellett videoprogramot is mutatnak az iskolásoknak, ami jól kiegészíti az „élőben" bemutattakat. 1980-ban nem kis vihart váltott iki francia levéltárosi körökben egy a Gazette-ben megjelent cikk, melynek szerzője V. Chomel keserűen hányta a szakma szemére, hogy az utóbbi 30 évben teljes közönnyel viseltetett a régi levéltári iratok iránt. Sokkal kifizetődőbb — átvitt és konkrét értelemben is — az átmeneti levéltárakkal, a dokumentáció kérdéseivel stb. foglalkozni, mint a történeti fondokról segédletet (készíteni.

4 A szerkesztőség ennek a cikknek a nyomán határozta el, hogy egy teljes számot a történeti levéltáraknak fognak szentelni. így született meg 125—126. összevont szám, amelyben polemizáló cikkeket (O. Krakovitch: A történeti levéltárak: nagyság vagy dekandencia?), gazdag történeti forrásokat tartalmazó levéltárak bemutatását (M.-T. Aubry, M. Langlois, Ch. Reydellett: A francia parlamentek és levéltáraik) éppúgy találunk, mint arhivisztikai fejtegetéseket (R. Chanaud, M. Dubois: Hogyan lehet régi fondókat rendezni ma?). O. Krakovitch a fentebb említett cikkében

5 tovább viszi a négy évvel korábbi vita fonalát. Miután megállapítja, hogy 1980 óta a helyzet nem változott,, sőt romlott, megpróbál magyarázatot találni a kialakult helyzetre. Szemléletesen ecseteli a régi iratokkal foglalkozó kollégák nehéz helyzetét: gyakran korábban félbehagyott, több évig tartó feladatokat kell elvégezniük, egy bizonyos fokig frusztráltak, mert nincs idejük az iratokat alaposan megismerni, történész módjára feldolgozni, egyszerre kell kutatniuk, iratokat feldolgozniuk, vezetniük, irányítaniuk, kiállítást rendezniük stb. A legnagyobb hátrány, hogy a levéltárosok általában is, de különösen az ilyen iratokkal foglalkozók elszigeteltek, úgy a szakmabeliektől (ki ne ismerne a saját anyagába évekig betemetkezett kollégát? — hangzik el a költői kérdés), mint a világtól. Egy történeti folyóiratban megjelent kis cikk sokkal nagyobb visszhangot vált ki, mint egy évek munkájának az eredményeként született segédlet, amely komoly történeti tanulmánnyal felérő bevezetővel van ellátva. A szerző szerint ez az elszigeteltség egyrészt a levéltárosok kis számából, másrészt a sajátos képzésükből fakad. Ebből kellene kitörni, közös munkákat, feladatokat szervezvén más tudományok képviselőivel, sőt a levéltáron belül is 66