Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Pintér Ilona: Szakmai műveltség – szakmai közélet / 55–57. o.

lenne az ideális, ha egy levéltáros mellett egy, legfeljebb két kezelő dolgozhatna az anyagfeldolgozásnál. (Ez utóbbit Szükségesnek tartom hangsúlyozni, mivel emellett mindegyiküknek lehetnek más jellegű, egymástól független feladataik.) Közvetlen és folyamatos irányítás és ellenőrzés mellett időben fel lehetne fedezni a fondképző hatásköri, iratkezelési stb. változásait, ki lehetne szűrni az oda nem tartozó egységeket — amelyeket tapasztalataim szerint a kezelői szem nem mindig észlel —, és alapos, jó segédletek készülhetnének.. — Mert hiába jobb a levéltáros felkészültsége, hogy csináljon jó segédletet, ha nem dolgozott az anyagban? Ehhez azonban az kell, hogy a levéltárosként dolgozó valóban levéltáros, legyen szemléletében és szakmai felkészültségében egyaránt. Ennek megvalósulása érdekében a levéltárigazgatóknak ragaszkodniuk kellene ahhoz, hogy minden nem levéltáros végzettségű diplomás végezze el a levéltár kiegészítő szakot. Ennek meglétében és ezen túl pedig lehetőséget kellene teremteniük arra, hogy a levéltárak szakmai műhelyekké váljanak, ahol demokratikus szellemben lehetne vitatkozni és dönteni a felmerülő szakmai kérdésekben. A kollektív gondolkodás egyben biztosítaná a szakmai kontrollt, és minden bizonynyal a folyamatos önképzés irányában hatna. Ez a műhelymunka természetesen munkaidőben folyna, különösebb időráfordítás nélkül, hiszen a szükséges ismeretekre úgyis munka közben kell szert tenni. Meggyőződésem, hogy jó szakemberré nem munkaidőn kívül válik az ember, hanem munkaidőben, természetesen ha akar, és ha hagyják, netán segítik. A kutatónapot illetően: úgy tudom, hogy több levéltárban még a heti egy napot sem kapják meg a levéltárosok. A magam részéről üdvözölném a minimálisan heti két napot, de vallom, hogy nemcsak ezen múlik. — És ha már itt tartok: azt hiszem, nem ártana definiálni a kutatónap fogalmát. A köztudatban a kutatóidő a történeti tárgyú feldolgozásokra fordítható időt jelenti. Szerintem ennél több kellene,, hogy legyen. Bele kellene férnie az önképzésnek, a szakmai továbbképzésnek (nem a továbbtanulásnak!), a levéltártudomány bármilyen szintű 'művelésének,, és biztosan még más egyébnek is. Én nem tekintem központi kérdésnek, hogy a levéltáros írjon, vagy ne írjon történelmet. Szerintem írjon, ha akar, a fontos az, hogy jó levéltáros legyen, és hogy ne menjen a levéltárosi munka rovására. Buzási János számon kéri rajtunk a szakmai igényességet és a lelkesedést. De a belső kény-szeren kívül vajon mi késztet minket a magas szintű munkára? A levéltárakban dolgozók átlagbére 5000 Ft körül van, mint azt a legutóbbi igazgatói értekezletre készült statisztikában láthattuk. Ez azonban nem tett különbséget a levéltárosok, a levéltári kezelők és a technikai személyzet csoportjai között. Azt hiszem, érdemes lenne egyszer így is vizsgálódni. Gyanítom, hogy a csoportonkénti átlagok nemigen különböznének egymástól. Ami kb. azt jelenti, hogy egy levéltáros néhány száz forinttal ha többet keres, mint a hasonló korú levéltári kezelő. Mi lenne hát a vonzerő? A levéltárak többsége nem műhely, csak munkahely, és ráadásul még a fizetés sem vonzó. Véleményem szerint ez a két fő oka annak, hogy a levéltárakban igen nagy a fluktuáció. Minden harmadik-negyedik ember, ha megmarad. A többivel való foglalkozás füstbe ment idő és energia. Ez sem túl lelkesítő azok számára, akik kitartanak. Hogy az adott körülmények között nincs élénk szakmai közélet, az számomra magától értetődik. Dolgaink jobbra fordulása érdekében mielőbb meg kellene találni a kiutat a mostani, több tekintetben is válságos helyzetből. Ez azonban oly kevéssé múlik rajtunk, mezei levéltárosokon. Pintér Ilona 57