Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Pintér Ilona: Szakmai műveltség – szakmai közélet / 55–57. o.

arra, hogy intézményes keretek között sajátítsák el a tudomány alapjait). Az tehát, hogy melyik szakalkalmazottból lesz jó levéltáros, jóformán csak az egyénen múlik. Az egyetem megteszi, amit lehet, elmondja és számon kéri a tudnivalókat. De hogy ki mennyit hasznosít belőle, nem tudja, és nem is feladata vizsgálni. Nem lehet a feladata, hogy rajta tartsa a szemét a szakma fejlődésén, üdvözölje a szakmailag jó megoldásokat és felhívja a figyelmet az eltévelyedésekre. A baj az, hogy nincs más sem, aki ezt megtenné. Nekem úgy tűnik, hogy ennek nagy szerepe van abban, hogy mostanában majdnem mindenki külön-külön építkezik és ráadásul úgy, hogy nemcsak a kortársak véleményétől függetleníti magát, hanem a szakma eddigi eredményeit is figyelmen kívül hagyja, vagy éppen nem is ismeri. Ebből eredően születhetnek olyan elgondolások, amelyek már évtizedekkel korábban megbuktak, és ez az oka annak is, hogy ugyanazon alapvetően fontos fogalmakról az egyes levéltárakban homlokegyenest eltérőek a vélemények. Nem új az a szerintem igen szellemes, és a helyzetet jól jellemző fonddefiníció, mely szerint fond az, amit a levéltárigazgató annak tart. Mert bár a valóság valóban ez, a fondnak egyéb ismérvei is vannak. Nem vitatom a Levéltári Osztály álláspontját, miszerint neki nem feladata, hogy munkautasításofcat adjon ki, Ml. konkrét kérdésekben konkrét megoldásokkal szolgáljon. Tény azonban, hogy az utóbbi időben sehonnan sem jön segítség. Ha imunka közben kételyeink támadnak és fogódzákat keresünk — és nem kizárólag saját kútfőből akarunk mindent megoldani —, jóformán csak az 50-es és 60-as években készült munkautasításokra vagyunk utalva. Bár alapjában véve igaz, hogy minden levéltár maga ismeri a legjobban a gondjait, maga teheti a legtöbbet a megoldásukra, nem szabadna őket teljesen magukra hagyni. Kivált akkor nem, amikor már mutatkozni kezdenek az anarchia jelei. A meglevő, érdeklődő és dolgozni kész szakmai gárda ereje szétforgácsolódik. Nem látom be, miért jó, ha minden eredményért levéltáron belül kell megküzdeni. Most pl. országszerte a selejtezés az egyik legnagyobb gond, minthogy ez a levéltári férőhelygondok enyhítésének egyik — néhol kizárólagos — módja. A selejtezés nemcsak időigényes, hanem igen felelősségteljes munka is, azon egyszerű okból, hogy amit kidobunk, annak eltűnése végleges és visszafordíthatatlan. Miért kell a levéltáraknak külön-külön járni ugyanazokat az utakat, amikor lehetne úgy is, hogy egy-egy levéltár meghatározott szerv vagy szervek rendezési tervének és selejtezési ügykörjegyzékének az elkészítését vállalná, amit hasznosíthatnának a többiek. így lehetőség lenne az erők koncentrálására és ezzel együtt az alaposabb, átgondoltabb munkára. Továbbá nem maradhatna el a szakmai kontroll, aminek következtében kiszűrődnének a rossz megoldások. Nem utolsósorban-pedig: a szakmai gondok ilyen megoldása egyben szakmai közéletet is teremtene. Mert véleményem szerint: a szakmai fejlődés alapja az igényes, a minőségi munka. A levéltárakban még jobbára a mennyiségi szemlélet uralkodik. Iratíolyóméterben tervezünk, és iratfolyóméterben mérjük a teljesítményt. Tudom, hogy ez önmagában nem akadálya a minőségi munkának. De törődünk-e eleget azzal, hogy a kész munka valóban jó, vagy megelégszünk vele, ha megvan a mennyiség és egetverő melléfogások nem történtek? A most általános osztály/csoportbeosztás megítélésem szerint nem szolgálja a minőség igényeit. Az osztály/csoportvezető, akinek magának is megvannak a levéltárosi feladatai, nem lehet képes alkotó módon ellenőrizni a beosztottjai munkáját. Ehhez minden szerv működését, és iratkezelését jól kellene ismernie, amelynek a feldolgozása folyik, ez pedig már 3—4 beosztott esetén is lehetetlen. Szerintem az 56