Levéltári Szemle, 37. (1987)
Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: Levéltárosi benyomások Észak-Amerikában / 81–86. o.
megrendelésre évente kb. 150 ezer tekercs filmmásolatot készítenek. Ez méterben kifejezve 4,5 milliót jelent, ami kb. nyolcvan-százszorosa az OL produktumának. A másolatoknak már csak a kisebbik hányada, évi 70 ezer tekercs az ezüstsós film, a többi diazo és vezikuláris. (A kameranegatívoknál viszont — nagyon helyesen — továbbra is ragaszkodnak a hagyományos ezüstsós filmhez.) Ezek sokkal olcsóbbak, egyszerűbb kidolgozásúak, strapabíróbbak, mint az ezüsttartaknúak, a rövidebb élettartamuk — kb. 100 év — pedig nem nagyon izgatja a megrendelőket. Meg kell mondani, hogy levéltárosi körökben a diazo és a vezikuláris szerepe nagyon vitatott, sokan igen erősen ellenzik. Jómagam nem vagyok ellensége ezeknek az új másolófilmeknek, bár nagy tömegű, kutatói példányként alkalmazásukat veszélyesnek tartom, ha nem is most, de 50—100 év múlva, amikor ezrével mennek tönkre a most készített filmek. A mormonok az új mikrofonnak alkalmazásánál is élen járnak, ennek egyik eredménye, hogy ma már az új kameranegatív filmek mintegy 40%-a 16 mm-es. Az úttörő jelleg elsősorban abban áll, hogy történeti dokumentumok (változó méret, nehezen olvasható írás, rongált hordozó stb.) filmezésénél is gyakran ezt használják. Mivel a fototechnikai ipar nem kínál ilyen célgépeket (a 16 mm-es film jelenkori irattári szabvány iratoknál használatos), a gépeket saját céljaiknak megfelelően alaposan átalakítják. Őszintén szólva ezen a ponton több kétség maradt bennem, félek, hogy a miniatürizálásnak túlságosan nagy a minőségi ára. Egyéb területeken viszont igen szigorú minőségi követelményekkel találkoztam. Mindennap minden kamerával próbafelvételeket készítenek és azokat kiértékelik több szempontból is. Az új filmeket igen alapos vizsgálatnak vetik alá, a bevezetetteket is rendszeresen kontrollálják. Egyszerű dolog, de a szemléletre jellemző: negatív filmet csak fehér kesztyűben érintenek. Az utam második állomása a Kanadai Nemzeti Levéltár, a Public Archives of Canada volt. Az egyhetes itt-tartózkodásom alatt egy konferencián vettem részt, csak két rövid látogatást tettem a levéltárban. így a meglátogatottak közül erről az intézményről a legfelszmesebbek a benyomásaim. Valószínűleg az első számú kanadai levéltár büszkélkedhet a világ legjobban fölszerelt reprográfiai műhelyének képzeletbeli címével. Egyenesen meghökkentő az a gazdagság, amivel a műhelylátogatásunk során találkoztam, és ezen véleményemet a nyugat-európai kollégák is osztották. Igaz, ennek a gazdagságnak komoly szépséghibája az, hogy hamarosan a múlté lesz, ugyanis a kormányzat — takarékos politikát folytatván — fölszámolja a műhelyt és a több millió dollárt érő gépparkot — a látogatásunkkor a gépek többsége már állt — kiárusítja magáncégeknek. A jövőben versenyeztetett magáncégeket kívánnak megbízni levéltári reprográfiai feladatokkal. (Ez a megoldás egyre jobban terjed a nyugati féltekén, a drágán, alacsony hatékonysággal működő saját levéltári műhelyeket ( ily módon építik le. Sokan vitatják ezt a megoldást, annyi bizonyos, hogy teljesen külső cégre bízni a másolást nagy kockázatot jelent.) A látottak-hallottak közül két témakört tartok érdemesnek részletesebben kifejteni: a térképek, tervek filmezését, és az optikai lemezek kérdését. A kanadai központi levéltár igen ambiciózus filmezési munkát végez immár évek óta: a hatalmas térképgyűjteményüket szisztematikusan tekercs-, ül. síkfilmre veszik. Minden felvételt duplán készítenek, az egyik lesz a biztonsági példány, a másik további másolatok készítésére szolgál, így a biztonságit csak valóban akkor használják, ha az eredeti iratok megsemmisültek, eltűntek vagy megrongálódtak. A másodnegatívról készül egy harmadik (diazo) másolat, ez áll a kutatók rendelkezésére. Ez a hárompéldányos filmállomány, ami ÉszakAmerikában jellemzőnek mondható (így van ez a washingtoni National Archives-ban is), a levéltári elvek kompromisszum nélküli megvalósítása: az egyes 83