Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - VITA - Vita a levéltárosi hivatástudatról: vitazáró / 22–24. o.

Vita a levéltárosi hivatástudatról (Vitazáró) Amikor 1985 decemberében a szerkesztőség 'elfogadta közlésre Buzási János vitaindító írását, többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy a cikk heves reakciók sorozatát fogja kiváltani. Arra kevésbé gondolhattunk, hogy ezek a vélemények írásban csak nehéz vajúdások és nem kevés biztatás után fogalmazódnak meg, mutatván az írott szó maradan dóságától való nem ritka félelemérzést. Végül is egy esztendő leforgása alatt hét hozzászólás (Dóka Klára, Erdmann Gyula, Böőr László, Kanyar József, Borsa Iván, Somfai Balázs, Pintér Ilona) érkezett a szerkesztőségbe, de a sorhoz feltétlenül csatlakozik a noszvaji levéltárostalálkozó vitájáról készített beszámoló, amely további vélemények összegzését adta közre. Az írásban hozzászólók között a különböző nemzedékek és a különböző beosztású levéltárosok képviselői egyaránt megtalálhatók voltak. Szembeötlő viszont, hogy az országos levéltárak és szaklevéltárak munkatársai alig vettek részt az eszmecserében. Meggyőződésünk, hogy véleményük ismerete nélkül nem lehet teljes a kép, amely napjaink levéltáros szakmai tudatáról, a levéltárosi hivatásról kialakul. Annál kevésbé, mert a szakma belső, tartalmi átalakulása 1950 után eltérő módon érintette (miként ez a hozzászólásokból is kiolvasható) az országos (illetve a fővárosi) és a megyei levéltárak személyi állományát, és nem utolsósorban másként befolyásolja tevékenységüket ma is. Buzási János cikke határozott és következetes gondolatvezetéssel tárta a szakmai közvélemény elé a levéltáros egyesület munkájával kapcsolatos véleményét, írásának központi témáját kifejezte a cikk címe is. Mondanivalójában lényegesen kisebb teret kapott — főként mint az egyesület működésének eszmei háttere — a hivatástudat problémája. Stílusának meg-megcsillanó élessége, amely feltehetően alkalmanként elevenébe vágott (ezt jelezték a disszertációírás problémájára vagy a kutatónap kérdésére történő reflexiók) végül mégis a hivatásképet emelte elsődleges vitatémává. Semmiképpen sem volt ez a módosulás hiábavaló vagy felesleges. Olyan kérdéseket hozott a napvilágra, amelyek évtizedek során gyülemlettek fel a levéltárak munkatársaiban és tisztázatlanságukkal egyre több gondot és zavart okoznak, mindenekelőtt a fiatalabb generációk soraiban. Bizonyosan segítik a felmerült témák az önállóvá alakult levéltáros egyesület vezetőségét is abban, hogy céljai, tervei meghatározásánál figyelembe vegye: hogyan látják önmagukat a szakma művelői, mit és hogyan hajlandók tenni szakmai előrehaladásukért. Az a tény, hogy Buzási cikkének a hamis nosztalgiát visszautasító és a korszerűtlen levéltárosi felfogást bíráló bekezdése egyeseknél oly heves ellenvéleményre talált (hangjukat főként Noszvajon hallatták), jelezte a levéltáros társadalom nem csekély hányadának álláspontját a levéltári munka tartalmi megítéléséről. E felfogás képviselői a történész pálya bűvkörében — úgy tűnik — csak a történeti feldolgozó tevékenység (tanulmány- és közleményírás) síkján 22