Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - HÍREK - Jancsó Éva: Tanácskozás a vállalati iratokról: beszámoló a MKE Levéltári Szekciója 1986. augusztusi üléséről / 81–86. o.

A szekcióülés gyulai székhelyére való tekintettel az előadó részletesen átnézte a Kereskedelmi Bank iratait, a városra, az itt élő egyes családokra vonatkozó adatokat keresve. E bank iratainak egyik állaga a jelzálogosztály gyűjteménye, amelyben különféle hitelügyletekkel kapcsolatos adatok találhatók. Itt őrzik a gyulai Schliffert család 1928—1944 közötti iratait, amelyek hitelesen dokumentálják a kisbirtokosok helyzetét a gazdasági válság idején és a világháború éveiben. Az előadó részletesen ismertette, hogy Schlif férték a válságot megelőző évben, 1928-ban felvett kölcsön visszafizetése során hogyan jutottak a teljes elszegényedés útjára. Az előadás legfontosabb módszertani következtetése az volt, hogy ráirányította a figyelmet egy fontos helytörténeti forrásanyagra. Bebizonyította, hogy a vállalati iratanyag nemcsak az üzemtörténeti kutatásokat segíti, hanem adott esetben még a mezőgazdaság, az agrártársadalom kutatói is meríthetnek belőle. A szekcióülés tanulságait Erdmann Gyula, a Békés Megyei Levéltár igazgatója foglalta össze, kiemelve az előadásokból azokat a pontokat, amelyek a további levéltári munka szempontjából fontosak lehetnek. Javasolta, hogy az elhangzott statisztikai összefoglaló alapján foglalkozzanak a levéltárosok a mai vállalatok alá- és fölérendeltségi ivszonyaival, a közelmúltban végrehajtott átszervezésekkel, kutatási eredményeiket az UMKL irányításával tanulmánykötetbe foglalva össze. A vállalatok mai iratkezelésével kapcsolatban tovább árnyalta azt a negatív képet, amit Vass István előadásában festett. Véleménye szerint nemcsak a kiemelt nagyvállalatoknál rossz a helyzet, hanem ez hatványozottan vonatkozik a kisvállalatokra, szövetkezetekre is. Az irattárakban az egyes sorozatok nem hiánytalanok a legutóbbi évtizedekben sem. Az értékes iratanyag gyakran nem is kerül a számlákkal telezsúfolt központi irattárakba, hanem a vezetők maguk őrzik. E „saját" gyűjtemények személyi változások idején ki vannak téve az elkallódás veszélyének. Véleménye szerint a tőkés vállalatoknál, ahol ugyan kevesebb irat keletkezett, helyenként nagyobb volt az irattárakban a rend. Bár nem volt levéltári felügyelet, de a vállalkozás kockázata sarkallta a tulajdonosokat arra, hogy jogbiztosító irataikat, pénzügyi dokumentumaikat, üzleti levelezésüket hozzáférhető állapotban tartsák. Az államosítás utáni első években különböző történeti okok miatt egyre kevesebb becsülete lett a szellemi munkaként számon tartott iratkezelésnek. Az adminisztratív létszám kicserélődött, e területen is új káderek kerültek állományba, akik munka közben ismerkedtek meg az új feladatokkal. Az iratpusztulást segítette elő az évről évre meghirdetett selejtezési, papírgyűjtési kampány, és a vállalatok gyakori átszervezése is. A kiadott jogszabályok sem olyan irányban vitték ia vállalatok iratkezelését, amely szükséges lett volna. 1950^ben, 1958-ban olyan selejtezési ügykörjegyzékek láttak napvilágot, amelyek az anyag 50—60%-át iminősítették — teljesen feleslegesen — történeti értékűeknek. Ugyanakkor nem voltak meg sem á személyi, sem a tárgyi feltótelek annak megfelelő irattározására. Az új iratkezelési szabályzatok bevezetése az 1970-es évektől általában nagy jelentőségű lépés volt, azonban a vállalati szférában kevéssé tűnik hatékonynak. Az országos főhatóságok ugyanis — néhány kivételtől eltekintve — a fennhatóságuk alá tartozó különféle típusú szervek számára {államigazgatási szervek, intézetek, vállalatok, egyesületek) egységes mintaszabályzatokat adtak ki, amelyek a vállalatok sajátosságait, ügyviteli gyakorlatát nem vették figyelembe. A levéltár ékkor kihagyott egy nagy lehetőséget, mert ha a szabályo85