Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - Varga J. János: A vármegyei nemesség és a végvári katonaság a felszabadító háború első szakaszában, 1683–1686 / 30–39. o.

tisztek nélkül nem lehetnek — írja az országbíró —, s úgy tudom, kegyelmetek is az magok tiszteinek nem kévánja táborban léteket, kegyelmedet azért kérem szeretettel: hadd legyenek az eránt az én tiszteim is mentek .. ,"

15 Ha nehezen is, azért márciustól június közepéig összegyülekeztek a dunántúli és az alsó-magyarországi csapatok: végváriak, vármegyei nemesek, a főúri magánkatonaság tagjai. Szép számmal sorakoztak föl a Rába-vonalon épített sáncoknál és a Vág mentén: az Alsó-Vágnál Lipótvártól Semptén és a gútai földsáncon át Komáromig mintegy 10 000—12 000 ember Esterházy nádor és Bercsényi Miklós vezetésével, míg a Rábánál Körmend és Győr között Batthyány Kristóf és Ádám, meg Draskovics Miklós 6000 katonával, közöttük volt Zrínyi Miklós fia, Ádám is 200 emberével.

16 Kara Musztafa június 14-én elindult Eszékről és a Duna jobb partján haladt Székesfehérvár irányába. Itt csatlakozott hozzá Ibrahim budai pasa és Ghiraj kán is hadinépével együtt. A nagyvezér június 26—27-e táján Fehérváron hívta össze azt a haditanácsot, ahol eldöntötték a hadjárat végcélját: rávette alvezéreit, hogy Bécs ellen vonuljanak. A tervet nem mindenki fogadta egyetértéssel, közöttük a tatár kán sem. Ö legszívesebben a következő évre halasztotta volna az ostromot, egyelőre Komárom és Győr ellen vonulna, majd átteleltetve a hadakat Magyarországon, kiéheztetéssel venné be a császárvárost. Ám a haditanács a nagyvezér javaslatát fogadta el, és a török sereg aszerint vonult tovább.

17 Előtte Thököly katonái haladtak a fejedelem biztosaival, Barkóczy Ferenccel, Szepessy Pállal és Szalay Pállal, hódoltatva a Dunántúl megfélemlített lakosait. A tőlük egyelőre távol eső, az ország egyik legjobban megerősített végvárában, Győrben Esterházy János vicekapitány még június 26-án reményt keltő sorokat fogalmazott Batthyány Ádámnak: „Édes gróf uram, csak bátran és serényen alkalmaztassuk magunkat, Isten bizony megsegít bennünket! Az német is úgy teszen reflexiót reánk, hahogy ő is mind hívségünkben, mind erőnkben bizakodhatik. Megírtam az végházakban kinek-kinek, hogy meg ne tántorodjanak, mert aki most (megesik ember, bizony többrül lábra nem áll az, úgy viselje kiki magát. Nincs — Isten látja — még oly valami előttünk, az kitűl megtántorodjunk."

18 Veszprém és Pápa őrsége azonban már néhány nappal korábban megpillantotta a nagyvezér irdatlan hadát, és segélykérő levelekkel ostromolta a dunántúli főkapitány fiát, aki ekkor a Vát melletti táborban tartózkodott a gyülekező hadinéppel: „azért talán nem ártana nagyságodnak egy kevéssé erre felé fordulni azon néppel, mégis elmenne a híre és így megtartóztatná magát az pogány eb — írta június 21-én Babocsay Ferenc, a veszprémiek parancsnoka —, noha mi készen vágyunk őfelsége hűsége mellett vérünk kiontására ... de egy tábornak megfelelni, jól tudhatja nagyságod elégtelenségünket."

19 Néhány nap múlva Bezerédy István pápai kapitány írt kétségbeesett hangú levelet, a vár eleste előtt valószínűleg az utolsót: „az hatalmas Istenért nagyságtok közelgessen erre mifelénk, talán több hírmondót nem küldhetünk, mert berekesztenek bennünket."

20 A következő napokban sorra kerülnek a dunántúli várak a török—kuruc csapatok kezére. Június 25-én a szegvári kapitány arról tájékoztat, hogy Veszprémben, Tihanyban és Vázsonyban már Thököly Imre emberei és törökök állnak strázsák Ugyanakkor Szentmárton őrsége, megneszelve az ellenség közeledtét, Győr felé menekül. Szerencsétlenségükre belebotlanak Kara Mehmed pasa portyázó előőrsébe, a magyarok egy részét levágják, a többit fogolyként a nagyvezér táborába viszik, Szentmártont pedig lerombolják.

21 Június legvégén már Győr előtt a Rába-vonal jobb partján áll a török had. A túlparton, 33