Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - HÍREK - Koroknai Ákos: A noszvaji levéltáros találkozó / 87–93. o.

irányítás feladata, hanem csak az egyes levéltáraké. Azaz ne várja senki el a Levéltári Osztálytól, hogy konkrét kérdésekben, konkrét megoldásokkal szolgál, akárcsak recepteket ad, mert annak nem ez, hanem a szakmai iránymutatás a kötelessége. Negatív példaként említette a Buda expugnata kiadvány ügyét, amely éppen a hatékony levéltárközi együttműködés hiányában készül késedelmesen. A jelzett irányítási koncepció jegyében vált az is világossá, hogy a Levéltári Osztály akkor sem készít központi munkautasításokat (az értékhatár vonatkozásában), ha akad is olyan szemlélet, mely az iratbegyűjtésnél ezt igényelné. A Levéltári Osztály itt is csupán az irányt kívánja meghatározni, de abba nem szól bele tételesen, hogy az egyes levéltárak mit vesznek át, s mit nem. Mert aligha képzelhető el, hogy az értékhatár alatti szervek körét véglegesen meghatározzák, hiszen míg a levéltárak iratokat gyűjtenek be, addig az értékhatár-vizsgálatokat sem lehet befejezni, s éppen ezért veszélyes mindenféle mechanikus szabályozás. A Levéltári Osztály így csak akkor jár el helyesen, ha a szakmai irányelvek betartásával az iratbegyűjtésben továbbra is fenntartja a szabad helyi elhatározást, és merev szabályok helyett arra törekszik, hogy a levéltárakba a valóban értékes anyag kerüljön be. Kitűnt annak a nézetnek tarthatatlansága is, mely szerint központi munkautasításokat kellene kiadni a levéltári elméleti és módszertani tanulmányok művelésére. Molnár József igen világos szavakkal fejtette ki, hogy ezeknek a feladatoknak az ellátása az UMKL Módszertani Osztályának feladata, s hogy az irattani stb. kutatásokat egyébként is szinte lehetetlen munkautasításokba foglalni, akárcsak szabályozni. A már ismertetett problémakör vezette el a minisztériumi, illetve a szakmai irányítás eszközrendszerének viszonylag behatóbb vizsgálatához. Ennek kapcsán Molnár József rámutatott arra is, hogy a levéltári szakfelügyeleti rendszer, mely a területi levéltárak és a minisztériumi irányításnak egyaránt jól bevált információs csatornájává fejlődött, szintén nem a központosító törekvés jegyében jött létre, hanem éppen annak érdekében, hogy a helyi levéltárfenntartók és levéltárak, valamint a minisztériumi irányítás közti szakmai kapcsolatok elmélyüljenek és hatékonyabbá váljanak. Mindenesetre tény, hogy az 1968-as tanácsosítás óta, ha eltérő mértékben is, de a levéltárak többnyire kedvezőbb helyzetbe jutottak, s ebben a helyi és központi információkat továbbító szakfelügyeleti hálózatnak is van érdeme. A szakfelügyelői rendszer révén a levéltárak munkája szakmailag megalapozottabb lett. Elég itt utalni, hogy a tervezési-statisztikai segédlet szakmai elfogadtatásában mily jelentős szerepet játszottak a szakfelügyelők. A szakmai tájékoztatás egyik alapvető eszköze a képzés és a továbbképzés. Ez is súlyának megfelelően került elő Noszvajon. A tájékoztatóból kitűnt, hogy a Levéltári Osztály nem tekintheti feladatának a képzés és továbbképzés közvetlen szervezését, hiszen a külföldi tapasztalatok azt bizonyítják — és ezt a későbbiekben Ress Imre (OL) is megerősítette —, hogy ebben az egyesületek játszanak lényeges szerepet, amelyek viszont az önképzésre alapoznak. A Levéltári Osztály bár a képzés szervezését nem vállalja magára, a képzést előmozdító szakmai anyagok elkészítésének koordinálásában mégis fontos szerephez jut, együttműködve az ELTE Segédtudományi Tanszékével és a Módszertani Osztállyal. A koordinálásának köszönhetően pl. intézményközi, OSZKegyüttműködésben készül el a közeljövőben megjelenő anyagvédelmi szakkönyv, amelynek restaurálási részfejezetét az Országos Levéltár állította össze. Molnár József óvott azonban attól, hogy a szakmai képzés és továbbképzés körüli s még le nem zárt viták kisarkított pontokon, ti. a számítógépes képzés, „vagy 88