Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - MÉRLEG - Mollay Károly: Levéltári módszertani füzetek 3. szám. Bp., 1984. / 79–80. o.

Levéltári Módszertani Füzetek 3. Budapest, 1984, 23 pag + XXVI forrás + 95 pag. összeállította Bariska István és Somkúti Éva. A bevezető tanulmányt Sashegyi Oszkár írta A bevezető tanulmány helyesen jegyzi meg, hogy előmunkálatok ellenére „nálunk mindmáig nem született meg olyan korszerű paleográfiai kézikönyv, illetőleg tankönyv, mint amilyenekkel pl. a velünk szomszédos országok rendelkeznek". Főleg pedig a hazai német nyelvű forrásokkal kapcsolatban, bár középkori és újkori levéltári anyagunk tekintélyes része német nyelvű. Az Üj Magyar Központi Levéltárnak ez a kezdeményezése tehát úttörő és hasznos. A bevezető tanulmány röviden vázolja a hazai német írásbeliséget, az írástörténetet, az ún. német írás és formáinak kialakulását és külön fejezetben foglalkozik a XVI— XVII. századi német kurzív írással. Ez is, a magyarországi német nyelvű források jó része az ún. korai újfelnémet nyelvtörténeti korba esik, amelyet nálunk a XIV. század elejétől 1686-ig, Buda felszabadulásáig számíthatunk. A bevezető tanulmány helyesen hangsúlyozza, hogy e korszak német forrásainak helyes elolvasásához és helyes értelmezéséhez bizonyos nyelvtörténeti ismeretek is szükségesek. Nem árt ezt hangsúlyozni, hiszen sok történész a nyelvet nem tekinti történeti forrásnak és e régi szövegekhez mai német nyelvi ismereteivel közeledik. Ez a szövegek elolvasásánál, még inkább értelmezésénél bosszulja meg magát. A bevezető tanulmány is azt állítja: ,,A helyesírás területén ebben a korszakban még meglehetős összevisszaság uralkodik." Ezzel kapcsolatban a nagybetűs írást és a mássalhangzós jelek kettőzését, sőt háromszorozását említi. A nagybetűs írásnak ekkor egészen más funkciói voltak, mint ma. Egyik funkciója a fontosnak tartott szók kiemelése — függetlenül a szófajtól —, ami pl. jogi szövegek értelmezésénél jelent segítséget. Történész-forráskiadók többnyire normalizálják szövegeiket: a szavakat — a tulajdonnevek kivételével — vagy kisbetűvel írják, vagy pedig csak a főneveket írják nagybetűvel. Nyelvészeti szempontból ez a szöveg meghamisítása. A többi betűjel alkalmazásának is megvan az oka, hiszen ezek a szövegek írójuktól függően többé-kevésbé nyelvjárásosak (irodalmi nyelvi norma még nincsen, csak különböző regionális kancellária!), ez tükröződik a magán- és mássalhangzós jelek nagyon változatos alkalmazásában. A helyesírásban ebben a korszakban tehát nem összeviszszaság, hanem más rend uralkodik, mint amelyet a mai nyelvben megszoktunk. A gyűjteményben közölt szövegeket az összeállítók helyenként ugyancsak normalizálták. A fentiek miatt a közölt ajánlott irodalmon kívül a történésznek is ajánlatos figyelembe vennie a következő műveket: Philipp, Gerhard: Einführung ins Frühneuhochdeutsche. Sprachgeschichte — Grammatik — Texte. Heídelberg, 1980, Moser, Virgil: Frühneuhochdeutsche Grammatik. Heidelberg, 1929—1951, Moser, Hugó—Stopp, Hugó: Grammatik des Frühneuhochdeutschen. Heidelberg, 1970—1973. 79