Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - R. Várkonyi Ágnes: A Liga Sacra Europája / 15–25. o.

szültségek feloldásának irányába, a konszenzusok felé haladtak. Ez azért fontos, mert a régi magyar történetírás lezáratlanul hagyta ránk a vitát, s ma is sokat foglalkoztatja történettudományunkat a súlyos kérdés: Magyarország és Erdély a nagy véráldozatok, anyagi terhek vállalása mellett államiságának ügyét is alá kellett hogy rendelje az országegyesítő török háborúnak? Vagy a körülmények alternatív lehetőséget rejtettek magukban. A megegyezés, egység, tolerancia, egységbenlátás képességével rendelkező Európa erre figyelmeztet. 1686 elején a magyar politikusok ebben az Európában bíznak. Thököly kiáltványa visszhangtalan marad. Egykori katonái a török ellen fordítják fegyvereiket. Tudjuk, a tél végi és kora tavaszi hadisikerek lendítik át a holtponton a háború ügyét, ezekben a magyar és a horvát katonaságnak oroszlánrész jutott. A hadisikerek híre pedig szinte mint a mágnes vonza Magyarországra Európa népeit. 1686 tavaszán angolok, spanyolok, franciák, olaszok, németek tartanak Magyarország felé, fejedelmi sarjak, lordok, grófok és névtelenek, mint például olasz parasztok, német, svéd, angol, spanyol katonák, aknászok és 300 katalán. A nádor és a fejedelem — leveleik és beadványaik szerint — a Szent Liga alapokmányának szellemében akarják biztosítani az ország ügyét. A források egyértelműen bizonyítják, hogy 1686 első felében Európa — beleértve a Habsburg kormányzatot is — megértette ezt az igényt. Az érdekek egyeztetése nem ment könnyen, a magyaroknak is engedményeket kellett tenniük. 1686 elején Sobieski János király a humanitás, a nemzetközi jog és a jő szomszédság és a lengyel—magyar történelmi kapcsolatok nevében veszi pártfogásába Lipót császárral szemben a magyar felkelőket. A pápa bécsi nunciusa pedig januári—februári jelentéseiben az elkövetkezendők, a jövő szempontjából tartja különösen fontosnak, hogy a magyarokat megnyugtassák. A török ellen készülő Szent Szék politikáját már korábban is figyelemreméltó tolerancia is jellemezte a magyar ügyekben — például 1681-ben Kollonics félreállítását szorgalmazta a bécsi kormánykörökkel szemben, és az esztergomi érsek helytartói hivatalának meghosszabbítását támogatók ellenében Ince pápa is az üres nádori tiszt betöltését követelők mellé állt. A pápát reálpolitikai meggondolások vezették, a török háború alapvető feltételének, az európai megbékélés és egyensúly érdekében tartotta vissza a Habsburg udvar túlzó igényeit. Tudatában volt, hogy ezzel a francia udvart is bizonyos mértékig megnyugtathatta. Tagadhatatlan, hogy a török háborútól, a szent háborútól a katolikus vallás hívei számának gyarapodását is várta, de Buonvisi leveleiből és jelentéseiből is kiderül, hogy mennyire tolerálja a magyarországi protestánsok igényeit. Nagyobb összeget utalt ki, hogy magyar „national militia"-t szervezzenek, s különleges kitüntetésben részesítette Petneházy Dávid ezredeskapitányt, aki előzőleg Thököly híve volt. 1686 tavaszán a Habsburg kormányzat magyarországi politikájában is szembetűnő változások figyelhetőek meg. Thököly egykori hívei visszakapják birtokaikat. Császári kiáltvány biztosítja a protestánsokat, hogy vallása miatt ezentúl senkit nem háborgatnak. Magyar főurat neveznek ki a felső-magyarországi főkapitányi tisztségbe. Az előző évi 70% helyett, most a hadikiadások 50%-át vetik ki Magyarországra, az adóelosztás visszakerül a nádor hatáskörébe, és beszüntetik Munkács ostromát. Ha az egyes intézkedéseket nézzük, azok egyenként lehettek racionális hadipolitikai elhatározások lecsapódásai, vagy taktikai lépések. Összességükben mégis politikai irányváltás lehetőségét hordozzák. Talán az erdélyi—Habsburg szerződés ügye fejezi ki leginkább, hogy nem valami egytényezős történelem kozmikus törvényszerűségével, hanem alternatív lehetőségekkel szükséges számolnunk a korszak politikai mozgását rekonstruáló 23