Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - Bohony Nándor: Beszámoló Kávássy Sándor "Bevezetés a történettudományba" c. főiskolai jegyzetének vitájáról / 54–60. o.

nek. Nem illik a III. fejezetbe A magyar honismertető irodalom címet viselő rész, de fontos szerepet kaphatna egy olyan fejezetben, amely a modern eredmények alapján bővebben és praktikusabban tárgyalná a helytörténeti kutatás kérdéseit. Ugyancsak nem érezzük a középkori elbeszélő irodalomhoz tartozónak A missilis című részt, hiszen a missilis funkciója, struktúrája, sőt egyik elnevezése (litterae) szerint is szorosan kapcsolódik az oklevelekhez, és így olyan fejezetbe kívánkozik, amely a jelenleginél jóval bővebben tárgyalná a középkor levéltári forrásait, Az is meggondolandó, hogy el lehet-e szakítani az iratokat az őket létrehozó intézményektől, vagy adnunk kell közigazgatástörténetet is?" Többen felvetették azt is, hogy a jegyzet egyes fejezeteiben szinte „megtanulhatatlanul" sok a könyvészeti adat. „Jóllehet a szerző több helyen megjegyzi — hallhattuk Kriveczky Béla felszólalásában —, hogy még sok dolgot lehetett volna felsorolni (főképpen írókat és művek címeit!), de a hely szűkössége miatt nem teszi, mégis az az érzésem, hogy anyaga rendszerezésekor keményebb szívvel kellett volna rostálnia, mert így néhány fejezetben a magyarázó-, tehát a megtanulható és továbbvihető rész rovására túlságosan megnőtt a felsorolás, ami rendkívüli módon megnehezíti... a megjegyzést." Kriveczky Béla fenti véleményét osztotta Bak Borbála is. „Nem tudom — írta —, hogy a tárgyat főiskoláinkon tanító kollégáimnak a jelenlegi jegyzetből hány »rímet« sikerül megtanítani, illetve hányat sikerül akárcsak bemutatni óráikon!? Én magam — saját tapasztalataim birtokában — szkeptikusan szemlélem az olyan fejezeteket, amelyekben például négy oldalon harminchat mű címe szerepel (közöttük latin és német nyelvűek is . . .). Tanári gyakorlatom arra figyelmeztet ugyanis, hogy mélyebb ismereteket azokról a munkákról szereznek hallgatóim, amelyeket legalább kézbevehetnek, de igazán forgatni évek múlva is csak azokat tudják, amelyeket a gyakorlatokon, vagy azokra készülve használtak is. A felsorolt, nagy fáradsággal összeszedett »címek«, rövid ismertetések akkor lesznek igazán hatásosak, ha a szerző egyértelműen megmondja, melyek azok, amelyek ma már csak tudománytörténeti emlékek, melyek a kevésbé, melyek az inkább fontosak és melyek azok, amelyek nélkülözhetetlenek és éppen ezért alaposan és minden »órán«, minden kutatási helyzetben ismerni kell őket." Hasonló szellemben foglalt állást Kováts Zoltán is. „Nem a lexikális tájékoztatást tartom a tárgy lényegének — hangsúlyozta hozzászólásában •—, hanem a történelmi megismerésbe, a történeti kutatásokba való bevezetést." Majd a magyar honismertető irodalomról szóló fejezetre célozva így folytatta. Ez a „fejezet a régóta kutatók számára is több újat hoz, de oktatási szempontból mégis azt kell mondanom, hogy e fejezet anyagának kilencven százaléka inkább szakcikkbe való, mint nélkülözhetetlen alapismereteket nyújtó főiskolai jegyzetbe. Gyakorlati tapasztalat, hogy egy latin vagy egy német könyvcímet nem tudnak megjegyezni (ti. a hallgatók — B. N.). Miért is tudnának? Középiskoláinkban hallgatóinknak csak egy-két százaléka tanult latinul, két százaléka németül, de mindkét nyelvet. . . egyetlen diákunk sem." Majd arra hivatkozva, hogy a közelmúltban végrehajtott tantervi reform következtében csökkent a tárgy oktatására fordítható elméleti órák száma, kérte a szerzőt, hogy jegyzete átdolgozásakor a lexikális adatok helyett inkább a forráskritika módszereinek elmélyültebb bemutatására helyezze a hangsúlyt. A reform okozta változásokat érintette hozzászólásában Bohony Nándor is. A tantervi reform, mondta, a gyakorlati képzést állította előtérbe, a jegyzetet tehát úgy kell majd átalakítani, hogy az a fenti célkitűzésnek megfelelően több segítséget nyújtson a hallgatók önálló forráselemző és kutatómunkájához. A jegyzet felhasználását illetően eredeti és nagyon is megfontolandó állás57