Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 2. szám - Gerics József: A magyar király "birodalmi trónusa" a 13. században / 45–48. o.

GERICS JÖZSEF A magyar király „birodalmi trónusa a 13. században A nyugatrómai birodalom bukása óta több mint egy évezreden át isrnét és ismét vitatott kérdés volt a két univerzális hatalomnak, ti. a császárságnak és a pápaságnak a nyugati birodalom hajdani területén keletkezett királyságok önállóságához és uralkodóik szuverenitásához való viszonya. Az egyes keresztény államok és fejeik a maguk önállóságát és a keleti, valamint a megújított nyugati császárságtól való függetlenségét, a maguk országában a császárral való egyenrangúságukat egészen kb. VII. Gergely pápa koráig elméletileg leginkább szakrális-liturgikus alapvetéssel törekedtek igazolni.

1 Gyökeresen megváltozott a helyzet akkor, amikor VII. Gergely és a gregorianizmus mintegy deszakralizálta mind a császári, mind a királyi méltóságot, a nyugati császárt német királlyá fokozta le, és a Szentszék szempontjából új gondolati és jogi alapot teremtett a császár és az egyes uralkodók egyenrangúsága számára. A Szentszék szemében ez az új alap az volt, hogy mind a császár, mind az egyéb keresztény országok, illetve uralkodóik evilági tekintetben azonos módon a pápa egyetemes főhatalma alá vannak rendelve.

2 E mellett a pápai törekvés mellett természetesen a császárság szintén fenntartotta és a mindenkori politikai helyzettől függően igyekezett valóra is váltani a maga egyetemes főhatalmi igényeit. Ebből a szempontból a német-római császárság számára egyenesen kapóra jött a justinianusi Corpus Juris Civilisnek a 11. század végén történt „újrafelfedezése" és Irnerius meg tanítványai által főként Bolognában kezdett tudományos feldolgozása, kommentálása. A porondra lépő justinianusi jog fontos, egészen új elméleti fegyvertárat bocsátott mind a császárság, mind a pápaság rendelkezésére az ,,in temporalibus" való egyetemes főhatalom követelésének elméleti alátámasztásához. De nemcsak az ő számukra,^hanem ellenfeleik részére is, vagyis a különféle országok uralkodóinak szolgálatában álló romanistáknak és kanonistáknak ahhoz, hogy az univerzális hatalmak igényei ellenében az illető államnak és uralkodójának szuverenitása mellett érvelhessenek. A római jog középkori elterjedése hatalmas ösztönzést kapott attól a ténytől, hogy a pápa az 1180-as években az egyház lex suppletoriá-j ának ismerte el a civil jogot. A római jog igazában Gratianus Decretumától (1140 körül) beépült az egyház fokozatosan egyetemessé váló jogába, az egyházjog nélkülözhetetlen segédtudománya lett, s fogalmaival legalább közvetve hatott és jelen volt Európában mindenütt, ahol csak a kánonjogot alkalmazták.

3 A római jog kategóriáit érdekes és jellemző módon Szicília normann uralkodója kezdte hatalmának jellemzésére alkalmazni a 12. század első harmadában, mégpedig elsőnek az európai királyok közül: nála a „crimen laesae maiestatis" fogalmának használata említendő. 45