Levéltári Szemle, 35. (1985)
Levéltári Szemle, 35. (1985) 1. szám - Bán Péter: Tudományos ülésszak a Nemzeti Levéltári Nap alkalmából: [Kosáry Domokos, Jaan van Albada, Farkasinszky Lajos, Ormos Mária, Kanyar József, Verő Gábor előadásai] / 6–17. o.
körvonalai, s az egyetemeknek ilyen téren nincsenek is intézményes céljaik. Holott „az egyetemisták jól vezetett 'kis közösségei. .. , illetve a posztgraduális képzésben részt vevők csoportjai kiváló lehetőséget teremtenek teammunkára , \ ami nem lenne érdektelen a felsőoktatás színvonalas utánpótlása és — országos perspektívából — a kutató középiskolai tanár újrahonosítása szempontjából sem. Parafrázis volt a cini. „romantikusnak is hangozható ellentétpár": A hiteleshely és a hely hiteles története. A történelmi gondolkodás számára azonban nem lehet kétséges a fogalmi rokonság a lóca authentica és a históriáé locorum között. A többszáz éves, máig fennálló archívumokat nézve pedig időbeli kontinuitást is láthatunk; az egykori közhitelű oklevelek ma a történetírás kútfiő, melyeket levéltáraink őriznek, és amelyek „mellesleg" ma is ellátnak közhitelesítési jellegű tevékenységet. Kanyar József a Somogy megyei Levéltár igazgatója, a Levéltári Tanács elnöke ebből az egyetlen koncepcionális pontból indította előadását, mert retorikai érzéke helyesen diktálta: az érzékeny-érzékletes gyújtópont nagy hatótávolságú és látószögű sugarakat bocsáthat ki. Az éles fénysugár azonban szükségképpen szomorú látványt tárt elénk: „ .. . arról a felbecsülhetetlen eszmei értékről. .. [van szó], amely a magyar történetírás forrásbázisát képezi általános és szaklevéltárainkban, 200 kilométer terjedelemben ...", de még inkább arról az abszolút, mert visszavonhatatlan veszteségről, „amely a magyar levéltárak és irattárak — még ma is nem ritkán előforduló — pusztulásával együtt népünk millióit érte és éri napjainkban is". S ha valaki nem értené; egyformán ilyen sorsra van ítélve történelmi múltunk és jelenük, mert ha a levéltárak börtönhelyiségekbe, felvonulási épületekbe, szükségraktárakba szorultak, akkor „szembe kell néznünk a magyar irattárak súlytalanságának állapotával, ... a kultúraellenes iratpusztulásokkal is". A hallgatóság nagy része előtt korábban sem volt ismeretlen, amit hallottunk, mégis: Kanyar József erőteljes tényképei eszünkbe juttathatták Varga János előző előadását — milyen malomkövek őrlik porrá valójában a történeti értékű iratokat. Kanyar József hangsúlyozta: immár elkerülhetetlen a szemléletváltozás a levéltárak össztársadalmi megítélésében. De aligha .a levéltárosok szemléletére gondolt, „amikor a nemzet értékeiben sokszor hasonlíthatatlanul szerényebb múzeumok, könyvtárak és egyéb közgyűjtemények egymás után jutottak palotához, de legalább .méltó elhelyezéshez. El kellene végre tűnni annak a szemléletnek is, amely a magyar levéltárakat csak a pillanatnyi szükség határáig becsüli, és csak azért, mert nem nyújt mindennapi látványosságot, és nem a szemhez, hanem az értelemhez szól." A magyarországi levéltárak alapjában közös „hátrányos helyzete" mellett az előadás a megyei és szaklevéltárak speciális értékeire és különös mellőzöttségére is ráirányította a figyelmet — és ez nem volt inkonzekvens a gondolati kiindulás alapján. Kanyar József elismerte: az Országos Levéltár több, mint „primus inter pares". Ám sajátságos okoknál fogva a hazai köztudat szemében ez a levéltár, a felelős „hivatottak" pedig mintha „az Országos Levéltár pazar épületének a megépítésével e téren minden kötelezettséget teljesítettnek tekintenének". Hol felelősek mindezért maguk a levéltárosok? — A kérdést Kanyar József, ha nem is kimondott formában, de rejtetten felvetette. Mindenesetre megfogalmazta néhány, válaszként értékelhető gondolatát. A levéltárak történeti múltja nem vált publikussá, három-, négyszáz éves előzményeik ellenére — s szemben több más közművelődési intézménnyel —, mert a korábbi alapkutatások abbamaradtak, nem készültek monográfiák. „De el kell készítenünk a maU
