Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - HIVATALTÖRTÉNET - Hagymásy Sándor: Legeltetési társulatok Túrkevén a 19–20. században: egy közbirtokosság működése / 69–79. o.

A Bizottság szabta meg a csősz feladatait, javadalmazását, hatáskörét, jószágtartását, felelősségét stb. A felügyeletet, valamint az állandó kapcsolatot vele a gazda gyakorolta. A Bizottság határozta meg a „kiverés" napját. Ez általánosságban itt mindig május 1-én volt, de a szeszélyes tavaszhoz igazodva, ha a fű növését nem tartották még kielégítőnek, vagy nagyon kinyúlt a hideg, akkor másik időt jelöltek meg kiverési napnak. Ugyancsak a Bizottság rendezett a kiverés napján — a számadókkal együtt — kiverési ünnepséget. Ez nem állt másból, mint „finom birkapaprikásból" és jó borivászatból. Erre időnként magas vendégek is érkeztek. A kiverés előtt intézkedett a Bizottság, hogy a ménes („mines"), konda és a gulyák a puszta melyik részén fognak legelni. Ezt évenként változtatták, de ugyanúgy változtatták az állás-helyeket is, de csak évenként, az időszakonkénti állásváltoztatásra csak a későbbi időkben került sor. Az ecsegi legelőkön nem volt olyan terület, amelyet rétként használtak volna, ugyanis a rét mindig kaszáló, de itt minden terület legelő volt. Csak a legelő jobb részeit hagyták meg kaszálónak, de mikor a széna lekerült róla, azután legelőként járatták. Ez fontos intézkedése volt a Bizottságnak, hogy mennyit hagyott meg kaszálónak. Ennek különböző lehetősége volt, mert ha hideg-száraz tavasz volt, akkor alig volt olyan rész, amit meg lehetett kaszálni, olyan alacsonyra nőtt a fű. Ilyenkor legalább arra törekedtek, hogy a bikáknak legyen valamennyi széna télire. Egyébként nemcsak a bikák takarmányozására és a Társulat lovainak kellett a széna, hanem a vezetésben dolgozó bizottsági tagoknak, tisztségviselőknek, számadóknak, csősznek, mindegyiknek volt 2—3 hold kaszáló járandósága. De mindezeken felül jó tavaszokon nagy területeket kaszáltak meg. Különösen akkor, ha bodorka is nőtt a gyepen, mert ilyenkor vastag rendek voltak a kaszálókon. (A bodorka nem minden évben jön elő.) A kaszáló meghagyása úgy is történt, hogy a kaszálónak meghagyott terület nem volt jószágjárásnak kiadva, de mikor nagy területeken dús volt a fű, akkor a járások területein is kaszáltak. Ugyanis a kiverés idejére már nagyra nőtt fűnek csak egy részét tudta lelegelni a jószág, a többit letaposta volna. Látva ezt a Bizottság, a vastag mezőkre rá sem hagyta menni a nyájakat, hanem elrendelte a lekaszálását. A lekaszálás módja nem egyformán történt. Volt amit napszámosokkal kaszáitattak le és szárítottak meg, majd a Társulat lovai, vagy fuvarosok szállították be a csőszházhoz. Más esetben a Bizottság kiparcellázta és pénzért osztotta ki, elsősorban a társulati tagoknak. Ez legtöbbször árverés útján ment, de ha „ríszes-kaszálásra" adták ki a parcellákat, azt is mindig árverezték. Arra árvereztek, hogy „hányadán" vág le egy területet. Azért kellett külön-külön árverezni, mert mindegyik darab füvezetében van különbség, vagyis egyik gyengébb, mint a másik és nem tudták volna úgy megszabni az árát, hogy senki se érezzen csalódást. Viszont az árverés útján a közös szemlélet kialakította minden darab kaszáló értékét. így „felibe, harmadába, vagy negyedibe" is fogták fel a kaszálókat. A részes kaszálás kötelezettségei: a lekaszálás, megszárítás, és a Társulat részének a csőszházhoz való beszállítása, valamint annak tökéletes boglyába rakása. Mindezeket a Társulat valamelyik bizottsági tagja, vagy a csősz ellenőrizte és „megríszelte", úgy is mondták, hogy dézsmálta. A kazalrakást a Társulat külön emberekkel végeztette el. Ha olyan esztendő volt, hogy még az apaállatok és a társulati lovak számára sem tudtak szénát kaszálni, akkor a bikákat kiadták a társulati tagok tanyáira teleltetésre. Ennek a költségét a tartalékalapból fedezték, ha ez nem volt, akkor járulékot vetettek ki a tagokra. 75