Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - IRODALOM - Kállay István: Szentgotthárd 1981. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szombathely, 1981. / 209–212. o.

A gazdasági életben a nagyipar dominált. Ezek mellett — kaszagyár, selyemgyár, dohányárugyár — működött néhány kisebb üzem is. Az iparban a külföldi tőke befolyása is érezhető volt. A kézműipar nemcsak a helyi, hanem a környékbeli lakosságot is el tudta látni. A mezőgazdaságnak viszonylag nem volt nagy jelentősége. Szentgotthárdon volt ugyan a cisztercita uradalom központja, de telkei nagyrészt más helységek határában feküdtek. 1920 után bizonyos ingatlanjai Ausztriához kerültek. Meghatározó, hogy a város a terület igazgatási központja lett: járási székhely főszolgabírói hivatallal, telekkönyvi hivatallal és jegyzőséggel. Ez visszahatott a társadalmi fejlődésre is: az értelmiség, különösen a jogászok szerepe jelentős. A munkásmozgalom nem bontakozott ki a városban, a nagyipar jelenléte ellenére sem. Az 1940-es években kibontakozó Volksbund-mozgalom a helyi lakosságban erős ellenérzést váltott ki. A település sorsát erősen befolyásolta, hogy a Trianoni béke következtében gazdasági és igazgatási körzetének egy része elkerült Magyarországtól. Szentgotthárd - fekvéséből adódóan - hazánk egyik legkésőbben felszabadított helysége. Az ország keleti részén már az új élet megalapozásán fáradoztak, amikor a város még nehéz napjait élte. A felszabadulást és az ezt követő 30 évet Kránitz József tanulmánya mutatja be. A felszabadulás utáni korszakkal is foglalkozik Kovacsics József szokatlanul nagy korszakot (1787—1970) átívelő tanulmánya. Megállapítása szerint a mezőváros lakossága 1785-ben 799 volt, ami 1869-re 1533-ra nőtt. 1941-ben már csaknem 5000 lakosa volt, amit némi visszaesés követett. 1960—1970 között a lakosság száma 400-zal nőtt: jelenleg 5837. A megyében levő városok után a legnagyobb lélekszámú település. A közművelődés alakulását Kuntár Lajos mutatja be. Megállapítja, hogy.ez az általánostól annyiban tér el, amennyiben itt három nyelvterület találkozik egymással. Az Olvasóegyletet 1893-ban alapították, de gyökerei a reformkorba nyúlnak vissza. Elsősorban a nemesség, értelmiség és polgárság képzését és szórakozását szolgálta, a munkások és parasztok számára ez csak 1945 után nyílt meg. Kuntár Lajos ismerteti a tudatos népművelés korszakát, a szakmaközi művelődési központ működését, a közkönyvtár fejlődését, a könyvtárforgalmat, a könyv- és újságkiadást, könyvnyomdászatot. Ez utóbbiról megállapítja, hogy „fontos szerepet töltött be, jelentős nyomot hagyott a város és környéke művelődésének történetében. A megjelent könyvek és sajtótermékek maradandóvá teszik az írók, nyomdászok szellemi és anyagi tevékenységét, hozzájárulásukat a magyar kultúra terjesztéséhez, így megismertetésük, megörökítésük fontos feladata a nyomukban járólenak." Miután lehetetlen vállalkozás minden, a kötetben megjelent tanulmányt ismertetni, a fentieken kívül említésre érdemes Csiszár Károly tanulmánya a geológiai és természetföldrajzi viszonyokról, Zlinszkyné Sternegg Máriáé a ciszterci apátság történetéről és építészeti emlékeiről (imponáló biztonsággal kezeli a témát). Szilágyi Istvánná a városkép 1800-as évekbeli alakulásáról (modellt alkotott, hogyan kell jól megírni egy városépítészeti tanulmányt), Bankics Istvánné a munkásmozgalomról, Hodász Edéé az iskolaügyről, Janny Gézáé az egészségügyről és Wolf János-Szabó Lászlóé a sportról és a testedzésről. 211