Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - IRODALOM - Izsák Lajos: Kirschner Béla: A KMP stratégiai irányvonalának alakulása (1919–1921). Bp., 1980. / 553–556. o.

A munka első fejezete a stratégiai vonal meghatározását tárgyalja, az 1919. augusztusi fordulat utáni időszakban. 1919. augusztus l-e — állapítja meg a szerző — Kun Béla felfogásában csak a proletárforradalom ideiglenes vereségének a jele volt. A demokratikus ellenforradalmi szakasz pedig a nyílt burzsoá diktatúrához való átmenet, de egyben a proletárforradalomért folytatandó új harc terepe is, amikor az új proletárforradalom stratégiai vonala a nyílt burzsoá diktatúrába való átmenet időszakára meghatározó a kommunisták számára. Vagyis a kommunisták a Tanácsköztársaság megdöntése után nem vontak le egy olyan következtetést, hogy a korábbi stratégiai irányvonalat döntően meg kell változtatni. Ennek részletes elméleti-politikai indoklására Kun Béla „Forradalomról forradalomra" c, 1919 novemberében, karlsteini emigrációjában írt tanulmányában került sor. Kun tanulmányában abból indult ki, hogy a kapitalizmus végső válságához érkezett, ezért a kommunisták feladata a második proletárdiktatúra létrehozása. A proletárdiktatúra újbóli megteremtését azonban csak fegyveres felkelés útján — vagyis nem békés úton, mint történt ez 1919 márciusában — tartotta megvalósíthatónak, amit viszont a történelmi helyzet megváltoztatásával magyarázott. Ezért a kommunisták legfontosabb feladata a hatalom megragadásának ideológiai és szervezeti előkészítése. Kun szerint ehhez is jó feltételeket kínál az ellenforradalmi rendszer vezető rétegei közötti ellentét, a szociáldemokrácia megváltozott helyzete, a munkásosztály szembenállása az új hatalmi rendszerrel, s végül a nemzeti forradalmi munkásmozgalom gyors felerősödése. Kun Béla munkájával azonban nem zárult le a proletárdiktatúra elméleti-politikai megindoklása — állapítja meg a továbbiakban a szerző, s részletesen elemzi az OK/b/P magyar csoportjának „A proletariátus feladatai a magyarországi forradalomban"c, ^^decemberében készített tézistervezetét, összehasonlítva azt Kun Béla említett tanulmányával. Kirschner kimutatja, hogy a „Tézisek" sok tekintetben másképp közelítették meg a stratégiai vonal problémakörét, mint Kun írása, de a különbség nem a kiindulási pontban volt — hiszen a „Tézisek" is a kapitalizmus csődjével magyarázták a magyar proletárforradalom szükségességét —, hanem abban, hogy amíg Kun a puszta megállapításnál marad, addig a „Tézisek"-ben részletesebb indoklás történt. A két dokumentum elemzése és összehasonlítása ugyanakkor az eddigieken túl néhány más, általánosabb következtetés levonására is késztette a szerzőt. Mindenekelőtt arra, hogy a kommunisták álláspontja a történelem konkrét menetének megfelelően változott, s ebben a döntő motívumot a Tanácsköztársaság veresége mellett a demokratikus ellenforradalom bukásának a következményei adták, valamint arra, hogy a „stratégiai vonal változatlanságát viszont nem abból a tényből vezették le, hogy Magyarországon egyszer már volt proletárforradalom és ezért nem lehet számolni más lehetőséggel. Ez a helytelen álláspont csak később fogalmazódik meg." (46. p.) Ehhez azonban hozzáfűzi Kirschner Béla azt is, hogy elméletileg mégsem tekinthető problémamentesnek a stratégiai vonal megokolása, mégpedig azért, mert a magyar kommunista emigráció vezetői átmeneti szakaszok nélkül tételezték fel általában a proletárdiktatúrához való eljutást. A könyv második és harmadik fejezetében azt vizsgálja a szerző, hogy a nemzetközi helyzet alakulása (így elsősorban az 1920-as márciusi német események, valamint a lengyel-szovjet háború kitörése) hogyan motiválja a KMP vezetőinek koncepciójában a magyar forradalom kérdését, illetve a forradalom jellegének és belső feltételeinek vizsgálata554 /