Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 3. szám - FIGYELŐ - Dávid Géza: A török levéltárak helyzete és gondjai / 429–435. o.

feltárására. Számos alapvető tanulmány készült az akkor és azóta kiásott anyagról. Mindez nem lett volna baj, ha közben nem hanyagolják el a valóban a nemzeti múlthoz kötődő levéltári forrásokat. Szakismerethiány, gondatlanság és tudatlanság eredményeként így semmisültek meg nyomtalanul iratok, a fent említett eseteknél bizonyára többször is. Itt csak azokról eshetett szó, amiket a szerző ismer. A megmaradt anyag hasznosítható állapotba hozásával kapcsolatos munkákról M. Sertoglu és C. Törkay közölt elegendő tudnivalót — így azok ismétlésére nincs szükség. Modern osztályozási rendszerek a török levéltárakban A fentebb már érintett tudománytalan rendezési módszerek meglétének fő oka az, hogy a kormány különféle okok miatt nem tulajdonított kellő fontosságot a témának. A legfőbb probléma a szakképzett személyzet hiánya. Ez régóta megoldatlan kérdés, de a Személyzeti Törvény jelenlegi (tehát 1972-es) előírásai alapján az várható, hogy a helyzet csak romlani fog. Kezdetben a levéltáros és a történész feladatai összekeveredtek, azt hitték, hogy a jó történész egyben jó levéltáros is. Bizonyára ezért nevezték ki a Rendezési Bizottság élére az adott kor olyan jelentős történészeit, életrajzíróit és nyelvészeit mint Ali Emiri (1918-1921), Ibnülemin Mahmud Kemal Inal (1921-1923) és Muallim Cevdet (1932—1937), de ők minden igyekezetük ellenére sem tudták megoldani a helyzetet, mivelhogy nem voltak szakképzett levéltárosok. Végül 1936-ban a híres magyar levéltáros Fekete Lajos lett szakértőként meghíva- Neki viszont a konzervatív alkalmazottakkal nem sikerült egyetértésre jutnia. Az tartották, hogy nem tudhat úgy oszmánliul mint ők, s hogy neki, a külföldinek nem szabad megmutatni minden iratot. Ráadásul nem követték, amit mondott. Fekete Lajos átlátta a helyzetet, s a munkát félbehagyva eltávozott. (Jóval később maga a tanulmány írója is találkozott Feketével, s akkor személyesen is meggyőződött kvalitásairól.) Csak 1956 után került sor a fejlett országokban általánosan használt proveniencia elv bevezetésére. A sokezer irat eredeti jelzete és történeti sorrendje szerinti beosztása, katalógusainak elkészítése és leírása, ellenőrzése, kartotékolása és a kutatók hasznára bocsátása a mai személyzet megerősítésével is mintegy 40 évet igényel. A levéltár átköltöztetésének problémái Az iratok — amelyek mielőtt a Miniszterelnökségi Levéltárba kerültek volna, éveken át voltak pornak, piszoknak és nedvességnek kitéve és kb. 80—90%-uk sérült — nem tárolhatók a mai, vÜágszínvonalnál sokkal nívótlanabb raktárakban. Ha ott maradnak, az azt jelentené, hogy hagyják pusztulásnak indulni őket. Ezt mérlegelve jutottak arra a gondolatra, hogy Ankara környékén kell építeni egy új levéltárat megfelelő raktárakkal, s a teljes isztambuli anyagot ott kell elhelyezni. Egyben itt kellene összegyűjteni a köztársaság kikiáltása óta az állami hivatalokban és minisztériumokban felgyülemlett iratanyagot. A szerző szerint ahelyett, hogy a részben amúgy is málló iratokat teherautókra 434