Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 3. szám - FIGYELŐ - Dávid Géza: A török levéltárak helyzete és gondjai / 429–435. o.

rakják, majd vonaton 500 kilométert utaztassák, hogy aztán újra teherautókra pakolva jussanak el helyükre, helyesebb lenne a meglevő raktárakat - addig míg felépülnek Isztambulban az új és korszerű épületek — most és gyorsan por- és nedvességmentesíteni és modern eszközökkel felszerelni. Erre saját erőből nincs elegendő anyagi fedezet, ezért az UNESCO-val kell újra felvenni a kapcsolatot, s annak támogatásával a kivezető utat megtalálni. A köztársaság kori levéltárak helyzete Sajnálatos tény, hogy nincs még köztársaságkori levéltár. A minisztériumokban és más intézményekben keletkezett iratok levéltáraknak való átadásáról nincs törvény, annak meghozatalát évről-évre elhalasztják. Ugyanakkor folyik a selejtezési munka, belső szabályzatok alapján, amiket levéltáros szakértők megkérdezése nélkül alakítottak ki. A levéltári személyzet problémái Régebben — ahogy már Níuallim Cevdet megjegyezte — a Miniszterelnökségi Levéltár személyzete főleg hozzá nem értőkből állt, többnyire a belügyminisztériumban dolgozó hivatalnokok közül kerültek ki. 1955-ig gondolni sem lehetett arra, hogy igazi levéltáros tölthessen be vezető-irányító szerepkört. A szakmán kívüli alkalmazottak többnyire csak felszínes munkát tudtak végezni. Került azonban közéjük néhány kiváló ember is, akik remekül ismerték az arab írást és az oszmán kultúrát. De mivel nem jutottak vezető pozícióba, tevékenységük általában kevés hasznot hajtott. (Pl. a Jildiz Szaraji iratai a többihez képest viszonylag rendben maradtak, de egy csoportot, amelyben igen kiváló személyek is voltak, azzal bíztak meg, hogy azokat használhatatlan állapotba hozzák. Ezek igyekeztek késlelteni a „munka" előrehaladását, de a köztük levő tudatlanok szűklátókörű ügybuzgalommal estek neki a dolognak, s az eredeti osztályozást alaposan felforgatták. Végül ráébredtek az egész helytelenségére, s a munkálatokat leállították.) Az egyik igazgató aztán a lehetőségekhez mérten átalakította a személyzet struktúráját, az isztambuli egyetemen végzett emberekkel erősítve meg azt. Törekedtek arra, hogy a sokoldalú követelményeknek megfelelni tudó káderek kinevelődjenek. Sajnos a tisztviselők és szakértők fizetése nem állt arányban a feladat fontosságával, ezért aztán jópáran átmentek az egyetemre vagy más, jobban jövedelmező állásokba. Jelenleg (azaz a tanulmány írásakor) az a helyzet, hogy a levéltárban dolgozó levéltárosok, vezetők és tisztviselők — bár mindnyájan egyetemet végeztek, különböző keleti nyelveket tudnak, sőt tudásukat külföldön is fejlesztették — a Személyzeti Törvény szerint ugyanabba a kategóriába esnek mint az összes többi állami tisztviselő. Ha a jövőben megalkotásra kerülő Levéltári Személyzeti Törvényben nem biztosítják e komoly szakértelmet kívánó hivatás űzőinek a szükséges anyagi színvonalat, ez az intézmény nem tud tudományos intézménnyé válni, s nem lesz más mint Ankara legmodernebb épületeinek egyikében elhelyezett hatalmas papírraktár. 435