Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Péter László: Egy falumonográfia tanulságai (Szőreg): Szőreg és népe. (Tanulmányok.) Szerk. Hegyi András. Szeged, 1977. / 447–474. o.

és 204. p.). Közben megint egy helyütt azt állítják, hogy a harmincas években számuk 300-ra esett (180), holott utóbb azt, hogy már 1930-ban csak 237 volt a számuk (204). Hegyi András és Székely Lajos a rózsakertészetet a gazdasági válság éveiből eredezteti (156, 164, 186). Hegyi Andrásnak mint szerkesztőnek olvasnia kellett Bódi János vallomásából, hogy az édesapja már az 1910-es években önállósította magát mint kertész (377). Sőt Ferenczi Imre dolgozatában is olvashatta a századelő viselete kapcsán, hogy a szőregi kertészek már akkor Pestre jártak a rózsával, a facsemetét meg vitték szét az országba (345). Hegyi András és Székely Lajos nem írhatja, hogy a gazdasági válság idején megszűntek a szőregi téglagyárak (159), hiszen Hegyi Andrásnak mint szerkesztőnek ugyancsak olvasnia kellett Nagy István dolgozatában, hogy a téglagyárak nehézségek közepett is munkához láttak a fölszabadulás után (235). Ha a forrásokban vagy a lakosság közt kicsit utánaérdeklődnek, rögtön megtudják, hogy a válság évei után, de különösen a háborús konjunktúrában újra dolgoztak a gyárak, sőt — ha máshonnan nem — a szegedi telefonkönyvből az is kiderülhetett volna, hogy egyikük ma is működik. Hegyi András és Székely Lajos igazságtalanul ítéli meg özv. Tóth Györgynét és Pákáski Radovánt, amikor azt állítja, hogy a kormánypártnak és a jobboldalnak vendéglőjükben adtak helyet, bezzeg nem a szociáldemokratáknak (168. p. 89. j.). Hiszen ők maguk mondják később, hogy Tóthné „természetesen" előzőleg hozzájárult a gyűlés megtartásához, csak a hatóságok nyomására állt el később ettől (189. p. 258. j.). Ha akarom, vemhes; ha akarom, nem vemhes? Hasonlít ehhez a kutak értékelése. Ha az elmaradottságot akarják aláfesteni, azt írják: „az ivóvizet néhány artézi kút szolgáltatta" (178); pár lappal tovább, amikor tárgyiasan kell számot adni a helyzetről, már ezt: „Az ivóvízellátás jobb volt az átlagosnál. SzŐreg 19 artézi kútja biztosított egészséges, jó ivóvizet a lakosságnak" (184). A fölszabadulás után viszont — olvassuk — megint kevés volt a kút, mindössze 10 (241). Ez bizonyára így volt, de — ez ismét szerkesztői föladat — magyarázatot kellett volna adni, hogy kilenc kút itt meg ott elapadt. Miután Bezdán Sándor helyesen adta elő, hogy Szőreg 1863-tól — a hetvenes években kis megszakítással — a törökkanizsai járáshoz tartozott (140), teljesen érthetetlen, miért nem ellenőrizte Ferenczi Imre ismeretlen adatközlőjének azt az állítását, hogy a századforduló táján (!) a szőregieknek Óbébára kellett járniuk közjegyzőhöz, körorvoshoz, s ott lett volna csak csendőrlaktanya (257). Ez az állítás megmagyarázhatatlan, hiszen amikor Szőreg, a hetvenes években, az óbesenyői járáshoz tartozott, ennek székhelye éppenséggel Újszeged volt, tehát semmi dolguk nem lehetett a szőregieknek Óbében (vagy Óbébán; kétféleképpen is mondják). Orvos is volt Szőregen (150), sőt csendőrség is, Bezdán szerint 1891-től (144), hírlapi adataim szerint csak 1895 júliusától (Szegedi Napló, 1895. júl. 2.). Még furcsább ez a megfogalmazás: „Később Szőregen is a jegyző lett a hivatali hatóság helyi képviselője, 1920 után pedig Szegedre kerültek a megyei közigazgatási intézmények" (257). Ebből az tűnnék ki, mintha a századfordulóig nem lett volna Szőregen jegyző, holott e könyv is már legalább 1848-ból emlegeti név szerint a jegyzőt, aki történetesen szerb volt (111). Trianon után, 1923-tól Szőreg „CsanádArad—Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyébe" tartozott, ennek pedig 454