Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - Kovács Kálmán: A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja kilenc európai tőkésország sajtójában / 119–148. o.

Ugyanazon a napon a Kuryer Warszawski vezércikkben foglalkozik a magyar eseményekkel. A szerző véleménye szerint a magyar tanácshatalom keletkezésének nem szociális okai vannak és nem „a háborúban kompromittált és felelős erők okozták"; a magyarok számolnak a „távoli keleten harcoló katonaság fáradtságával és a proletármozgalommal az utódállamokban; számolnak a szovjetek segítségével és Németországgal". Ez az „orosz bolsevikeket is erősíti, mert tudvalevő, hogy azok Lengyelországon keresztül nyújtják fegyveres segítő kezüket a spartakistáknak". A magyar forradalmi kormány nyíltan felhívja Románia, Szerbia, Horvátország munkásait és parasztjait, hogy lépjenek fegyveres szövetségre a kizsákmányolók ellen. Ha követnék a felhívást, országaikban anarchia keletkezne és nemzeti céljaikat nem valósíthatnák meg. A magyaroknak ez a számítása elméletben jó, de csak elmélet marad. Igaz, a németek is hajlanak a társadalmi anarchiára. Wilson pontjait a maguk módján interpretálják és nem akarják elfogadni a Tízek tanácsának döntéseit. Richtofen báró szerint a Weimari gyűlésnek nem volt felhatalmazása e döntések elfogadására, ezért a báró birodalmi népszavazást követel. Az antantnak energikusabban kell cselekednie. „Lengyelország szilárd gátat képez az elomló bolseviki ár ellen," az antantnak tehát - közös érdekből — katonai szövetségre kellene lépnie Lengyelországgal. Március 26-án újabb értékeléssel szolgál a lengyel távirati iroda. A „magyar fordulat megrendezéséről" közöl alaptalan kulisszatitkokat: a magyar forradalmat Moszkvában készítették elő és ott időzítették. A lengyel hírügynökség meghamisította Lenin üdvözlő táviratának tartalmát. A magyar kommunisták elleni dühödt antiszemita propagandája pedig évekkel megelőzte a ,,Stürmer" náci-stílusát. Nem létező csehszlovák forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy Berlin, Bécs és Budapest új szövetségre lépett az antant ellen. További hamisított bécsi jelentést hoz arról, hogy Németország, Ausztria, Ukrajna, Jugoszlávia is szövetséget kötöttek az ántánt, tehát Lengyelország ellen is". A magyar határon a volt magyar hadifoglyokból álló százezres orosz hadsereg áll. A koncentrált izgalomkeltés után megnyugvással olvashatta a lengyel polgár, hogy az antant már megtette a szükséges ellenintézkedéseket. „Abban az időben, amikor e hírek az olvasó kezébe kerülnek," Magyarországon már támadásra készen áll a fehér és színes katonákból álló, aránylag erős francia és angol megszálló sereg. A cseh hadsereg is „behatolt magyar területre és a demarkációs vonalon túl van" (egy hónappal a tényleges támadás előtt!). Fontos szerep vár a románokra, de Jugoszláviának is „fegyveres lépésre kell elszánnia magát". Végül a szenzáció: „Károlyi gróf irányítja továbbra is a jól megkártyázott mozgalmat és a kantárt erősen tartja tenyerében"(!) Március 27-én idegesebb lett a lengyel polgári sajtó hangja. Miután a bolsevizmus újabb eredményt ért el a szomszédban, Lengyelországot — mint írják — minden oldalról „a bomlás tűzfészkei veszik körül". Most mutatkozik meg, ,,milyen szerepe van Lengyelországnak, mint a nyugati kultúra védelmezőjének a keleti barbárság és anarchia ellen". A magyar fordulat ugyan elsősorban a csehek és románok ellen irányul, de az antantnak fegyveresen kell közbelépnie a győztesek presztízsének érdekében. ,,Ehhez erős Lengyelországra van szükség s ezért biztosítson az ántánt megfelelő határokat, küldjön fegyvereket, engedje haza a lengyel katonákat és biztosítsa a szabad kijárást 131