Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - ADATTÁR - Takács Lajos: Lápi irtás és gazdálkodás a Kis-Balaton mentén / 115–117. o.

Takács Lajos: LÁPI IRTÁS ÉS GAZDÁLKODÁS A KIS-BALATON MENTÉN A Kis-Balaton, mint ismeretes, hazánk legnagyobb lápvidéke. Amint azt a két háború között az egyik neves vízügyi szakember megfogalmazta, ez „a 25—30 km

2 kiterjedésű nádas ingovány,... hazánknak talán ma már egyedüli ősállapotban lévő területe." Feltűnő viszont, hogy ha a hajdani lápi életről és a vizes, posványos területek éléséről, hasznosításáról, vagy átalakításáról esik szó, többnyire az Ecsedi-lápot, a Nagykunságot vagy a Sárrétet emlegetik, amely vidékeknek hagyományos életformája ugyan - a vizek lecsapolásával — már régen a múlté, de olyan kiváló megörökítői akadtak, mint a törénész Takáts Sándor és az etnográfus Györffy István és Szűcs Sándor. A Kis-Balaton lecsapolása nagyrészt a posvány ok nagyobb mélysége miatt nem következett be, habár erre a XVIII. század végétől ismételten tervek készültek és kísérletek történtek. A hatalmas berek ugyanis itt is útjában állt a szerveződő allodiumoknak, amelyek a jobbágyoktól elhódítható területek, főképpen irtásföldek bekebelezése után újabb területekkel igyekeztek uradalmi szántóföldjeiket gazdagítani. S mivel a berek, éppen úgy, mint a nádasok, erdők javarésze, az úrbéri rendezés után az uradalmak kezén maradt, megkísérelték azt a gazdálkodásukba bekapcsolni, amely mint ismeretes jellegzetesen a szemtermelésen nyugodott. A gabonakonjunktúráktól fellelkesült allodiumok szinte minden szabad területet az egyoldalú szemtermelő gazdasági rendszerbe igyekeztek belekényszeríteni és valójában ennek érdekében erőltették a lápok és berkek lecsapolását is, melyek televényes földje különlegesen jó terméseredményeket ígért. A berek és a lápvidék az uradalmaknak idegen, áttekinthetetlen, hasznavehetetlen, sőt gyűlöletes volt, hiszen apparátusuk képviselői gyakran még megközelítem sem tudták. Jellemző ilyen vonatkozásban, hogy a lecsapolási munkák előkészítésével megbízott Jankovics Xavér, amint az egyik 1817. január 17-én Széchenyi Pálhoz küldött leveléből kitűnik, a „Somogy és Zala vármegyék közt fekvő haszontalan Bereknek le csapoltatása és így haszonvehetővé leendő tétele" érdekében végzendő munkáját még meg sem kezdhette, mivel - mint írta — „igyekezetének végrehajtását a járhatatlan ... berek föll olvadása és más akadályok lehetetlenné tették." Elképzelhető, hogy a lecsapolásban nem járatos és így a vizes területekhez kevésbé szokott más uradalmi alkalmazott milyen véleménnyel lehetett az ilyen területekről! Az uradalmak egyoldalú szemléletével és ellenséges magatartásával szembenállt viszont a környékbeli lakosoké, akik régtől fogva ismerték és élték a berket és akiknek az korántsem volt ellensége, hanem nehéz időkben oltalmazója, rejtegetője és egyúttal táplálója is. E lakosság, főleg annak szegényebb rétege, melynek idejét nem vette igénybe oly nagy mértékben a nagyrészt az allodiumokhoz kapcsolódó mezei munka, rendszeresen járta a berket és annak növényeit, állatait sokféleképpen a maga hasznára fordította. Ez alkalommal nem kívánunk szólni a hajdan oly fontos haszonvételről, a halászatról, amelynek - nem kis mértékben talán a halak nagy bősége miatt - a Kis-Balaton körül, mégpedig Hídvégen egy speciális és másutt ritkán található formája alakult ki, a konvencionatus halászság. De ugyancsak hanyagolnunk kell a híres rákászatot is, melynek zsákmányát például Bécs környéki kereskedők egyenesen a császárvárosba szállították, ahol az itteni rák ,,szolo rák", azaz zalai rák néven külön minőségi kategóriát jelentett. Csak éppen érinteni kívánjuk a bereknek olyan haszonvételét is, mint amit a faizás, vagy a vesszőszedés jelentett, melyek közül az előbbinek a falvak tűzi- és szerszámfa ellátásában főleg a parti erdők uradalmi kezelésbe vétele után lett fontos szerepe. A vesszőszedésnek pedig a falvak hagyományos vessző-ellátásán kívül — ami főleg az aratási kötővessző és a házieszközök készítésére szükséges vessző biztosítását jelentette — olyan fontos igény kielégítéséhez is hozzá kellett járulnia, mint a Balaton-Felvidék boroshordóinak abroncsvessző-pótlása. De csak röviden szólhatunk a vizes területek jellegzetes növényének, a nádnak a hasznáról is, amely a víz menti lakosoknak olyan sokféle igényét tudta kielégítem: fiatalon takarmányul szolgált és ha megnőtt, a szála épületfedésre, kerítésnek, ólaknak, vagy ablak és melegágytakarónak egyaránt jó volt, sőt a törmelékkel, ami megmaradt, fűteni lehetett. A kisbalatoni nád viszonylag kisnövésű volt és felhasználása főképpen helyben történt. A nádénál talán nagyobb szerepe volt e vidéken a sásnak, melynek sok változata közül itt főképpen a csiksást (Glyceria maxima) hasznosították, amelynek termése egyes vidékeken harmatkása néven szükségtáplálékként ismert. Itt viszont a növény fiatal szárát főleg takarmánynak használták. A másik, az úgynevezett metélő sásból nemcsak takarmány készült, hanem fehértövű változatából (Carex álba), ha felnőtt és „megérett", kitűnő kötözőanyagot nyertek, amelyet - ha kis kötelet készítettek, - szőlőkötözésre, ha pedig nagyot, gabona vagy kukoricaszár kötésére alkalmazhattak. A berek menti falvak majd minden házában lehetett találni még a legutóbbi időkig is néhány kö115