Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 3. szám - ADATTÁR - Ambrus Béla: Kossuth Lajos londoni bankópere, 1861–1862 / 635–656. o.

5. „Afem igaz ... hogy nekem szándékom volna ...az ál/egy éknek nevezett jegyeket Magyarországra küldeni... ott pénzért eladni". 6. Magyarországba való bevitelükből a magyar államra s a magyar állam alatvalóira kár nem hárulhat. Ellenkezőleg, csak kártalanítás eszközei lehetnek ... azon veszteségek és károsodások enyhítésére, amiket a felperes nevében és részéről elkövetett cselekedetek által immár elszenvedtenek". Majd igazolta a pénzjegyek fedezetét és annak az osztrák katonaság általi elrablását, midőn 1848 végén az országot lerohanó osztrák sereg 30 milliós ezüstalapot eltulajdonította. A második nyilatkozatban a keresetlevél legsebezhetőbb pontjára vonatkozó bizonyítékait összegezte, amikor tagadta Ferenc József magyar király voltát, s ügyvédei figyelmébe ajánlja ennek kidomborítását, mert ebben cáfolhatták legkönnyebben a vádakat. A császár válasza Kossuth nyilatkozatára Megdöbbenést és megtorpanást okozott Kossuth nyilatkozata nemcsak Apponyi Rudolf követ számára, hanem Bécsnek is. Vakmerőségnek minősítette, hogy valaki szembe szállni merészeljen Ausztria császárának állításával. A Bécsben keletkezett kapkodás, bizonyítékok, cáfolatok összekovácsolásának erőfeszítése tükröződik a megmaradt vázlatok összeállításának kísérleteiben, amelyek a bankjegykiadás prioritásával kapcsolatos bizonyítékok előteremtésével foglalkoznak. A három kiszemelt jogász által összeállított vázlatok csak töredékesen tartalmazzák Kossuth állításainak cáfolatát. A bizonytalanság miatt alternatívákat terjesztettek fel, hátha valamelyik célravezető lesz.

38 Számtalan elfogadható választ kerestek. A végső nyilatkozat befejezésében említik, hogy „több pont van még Kossuth Lajos affidavitjában, melyek a felperesnek, mint magyar királynak alkotmányos fogaira vonatkoznak ... melyek nem szabatosak ... nem is lényeges e pontok felett vitatkozásokba bocsátkozni s hogy nem illik a felperes részére abba bocsátkoznunk". Kossuth tájékozódott arról, hogy Bécs három hétig dolgozott egy „contra affidavit"on, amit Beké, Rehorovszky és Hegenmüller jogászok produkáltak. A felperes válasza azonban nem vonatkozott a legveszélyesebb érvelésre, hogy a császár valóban nem magyar király. A kérdést megkerülték és főként az Osztrák-Nemzeti Bank privilégiumának okfejtéseibe bocsátkoztak. Kossuth véleményét érdemes idézni: , Jellemző dolog, hogy a császári felperes válogatott tanúi mennyire fáztak a dolog közjogi oldalának érintésétől" ... ,JVem illenek hozzájok" záradékot ragadta ki az ellennyilatkozatból.

39 Az osztrák diplomáciai tevékenység most már nem elégedett meg az angol bírák részére készült „nagyvonalú, kegyes hangú" nyilatkozattal, hanem kénytelen volt versenyre kelni Kossuth utolérhetetlen sajtókampányával. A tájékoztatási kísérlet egyik bizonyítékával találkozunk, amikor köznyelven íródott cikk kéziratát

40 küldték el az angliai Times számára Apponyi Rudolf gróf közvetítésével. A korabeli hazai sajtóban egyáltalán, az osztrákéban pedig hírecskék alakjában, mint jelentéktelen, a császár méltóságához méltatlan ügyről reflektáltak. Kossuth nevét kihagyva, mint az emigráció nyugtalan vérmérsékletét tanúsító ügy regisztrálódott Ausztriában a per. 646