Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 3. szám - Bernáth Zoltán–Pecze Ferenc: A történeti grafológia határai / 493–499. o.

tanulmányozni kell. Ezzel párhuzamosan meg kell állapítani, hogy a történeti grafológiát egyelőre sok bizonytalansági vagy legalábbis nem kellően meggyőző elem szövi át. Lehetőségeinek túlértékelése az élet egyéb területein is súlyos hatásokkal járhat, amikor a társadalmi élet, a munkaviszony, az igazságszolgáltatás szféráiba hatol. A fent említett Levéltári Szemlében közzétett recenzió már vázolta a kézírásvizsgálat alkalmazására a hatályos jog megvonta határokat. Ehhez hozzáfűzhetjük a gyakorlati tapasztalatot, hogy az aláírás azonosítása is gyakran komoly gondot okoz. Az igazságügyi szakértővel a szintén hivatalos ellenőrző szakértő nem egyszer élesen szembefordul. Megtörténik a bírósági eljárásban, hogy ahány írásszakértő, annyiféle vélemény születik. Kétségtelen mégis, hogy napjainkban az írás készítőjének azonosítását viszonylag könynyebben megoldják. Sokkal nehezebb az emberek jellemét, testi és lelki állapotát trendjük és ideiglenesen vagy pláne pillanatnyilag ható eredőik szövevényében kimutatni. Különösen így van ez a feltételeiben hézagosabban ismert távoli múltra vetítve, ahonnan támogató-kontroli adatokat gyérszámban találnak, illetőleg tanúkat egyáltalán nem hívhatnak. Marad tehát az intuíció mindenható és a törvényszerűségeket helyettesítő kétes fegyvere. Semmiképpen nem kell a feltevések szerepét lebecsülni, de azok kötelező bizonyításra várnak. Ha túl kategorikus is Sőtér István általánosabb érvényű megállapítása, éppen idevágóan indokolt megszívlelni. Megalapozott az a kijelentése, hogy „nem hiszek az ösztönös és intuitív, 'első látásra' születő ítéletekben. Igazi ítélet csak igazi megismerésből születhetik." (S. L, Szellemi életünkről. Kritika 1978. 11. sz. 7.1.) Ez kiváltképpen helytálló figyelmeztetés, amikor a kézírásvizsgálat a történetiségből a mai munkaviszony keretei vagy bírósági eljárás irányában a határt átlépi. Az elemzésnél az írás tartalmának hatásától a legtárgyilagosabb grafológus sem függetlenedhet. Nem is szólva arról, hogy a jellem kategóriája történetileg változásokon ment át s egységes sem volt. A kézírás tévedések miatt közölhet készítőjére kedvezőtlen szöveget. Háború idején a tulajdonátruházás valójában a békéig tartó megőrzési kötelezettséget takarhatta. Veszélyhelyzetben a hamisított személyi iratok életeket mentettek meg, ami alaki „szabálytalanság" ellenére elmarasztalás helyett elismerést érdemel. Még bonyolultabb kérdésekben a jogszabályok magas követelmény-mércéket állítanak fel. Az elmeállapot vizsgálatához két orvosszakértő bevonását írják elő. A véleményadás érdekében huzamos megfigyelést folytathatnak; egy-egy betegség megállapításához többirányú szakorvosi és műszeres vizsgálatok sorát végzik. Egyes kóroknak az eredetét sem ismerik. Ugyanaz a betegség különböző személyeknél és helyzetekben más-más tüneteket mutathat fel. Ezért nem hihető, hogy egyhamar a gyógykezelt által leírt néhány mondat nyomán diagnózist adhatnak. A történeti grafológiának számos hibaforrással és csalóka buktatóval kell számolnia. Rendkívül fontosak a betűírási, névaláírási műveletek körülményei, hogy kivitelezőjük milyen testhelyzetben (pl. ülő, álló, fekvő járművön) volt-e. A külső tényezők körében az írás felülete, eszközeinek minősége, a fényforrás vagy a tinta szétfolyásának mértéke és iránya stb. A személy állhatott narkotikum, felindultság és hangulat múló hatása alatt. Ezek az esetleges vagy átmeneti és rendszerint alig rekonstruálható befolyásoltságok az értékelések bizonyosság erejét csökkentik. Az alapvető jellemvonásokra, egyes viselkedések indítékaira való következtetések levonásához szűk mozgásteret engednek. De a 498