Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 3. szám - Bernáth Zoltán–Pecze Ferenc: A történeti grafológia határai / 493–499. o.

gyanúja, hogy betegségét - mely luetikus jeleket mutat - anyai ágon örökölte." (I. m. Il26,sköv.l.) A kétágú család tagjai sorában már elöl említett Báthory Gábor kézírásáról vont grafológiai vélemény és az orvostörténeti megállapítások különböznek. Előbbi súlyosan elmarasztaló következtetésre jutott. A kézíráselemzéssel viszont „... az írásból nem igazolható" az orvostörténeti megállapítás, miszerint „kegyetlen és fajtalan volt ... sem, hogy élete utolsó éveiben üldözési mánia és vérszomjasság ütközött ki rajta." Bár gyakori tivornyáin tőle részeg fővel „kegyetlenkedés és gyilkolás is" minden egyébbel együtt kitelt. Báthory Erzsébetről azt találják, hogy „dekadens lényén, részben a szexuális kielégítetlenség következményeként, mindjobban eluralkodott a szadizmus." Végül Báthory Andrásra idézzük, hogy „utolsó levelének írása már vérkeringési zavarokat mutat, szíve sem volt rendben, s fél szemén talán hályog volt." (I. m. 1127-1129.1.) Mind a Levéltári Közlemények, illetőleg a Kortárs, mind a Magyar Tudomány hivatkozott tanulmányai a kézíráselemzés anonim módszerére építenek. Hangsúlyozzák, hogy a grafológust nem tájékoztatták arról, hogy kinek az írásjeleit vizsgálja. Ez a feltétel inkább a teljesítmény egyedülálló voltát lenne hivatott igazolni. Főként hangulati értékű, aminek érdemi jelentősége nincs. Egyenesen kívánatos, hogy az írásjelek keletkezésének körülményeiről — e tekintetben Bíró József, Benedek István és mások véleményében osztozunk - a grafológus minél több adatot (kor, nem, foglalkozás stb.) pontosan tudjon, így szakismereteinek sajátos lehetőségeit, a tévedések amúgy is meglevő veszélyeit csökkentve, jobban és gyümölcsözőbben érvényesítheti. Az eredmény nem lesz megnyugtatóbb, ha kevesebb tényező mérlegelésére alapozzák. E hibáztatott módszer egyik példája, hogy a Csokonai anyja-fia levelek íróinak kilétét az íráselemző előtt nem tárták fel. Ilyen helyzetben mégis megállapította, hogy az anya „korát s női nemét meghaladóan művelt s hihetetlenül bölcs: sokkal több türelme volt, mint a fiának". Mindehhez hozzáfűzi, „ha nem nőnek születik, neves tudós, esztéta lehetett volna belőle." (I. h. 287. old.) Elsősorban nem is olyan ellenvetés kínálkozik, hogy szükséges-e más adottságok esetlegességeit feltételezni, a „mi lett volna, ha" megfejtésén töprengeni. Fontosabb arra rámutatni: jelenleg általános szabályként aligha fogadható el, hogy kizárólag kézírásjelekből valakinek fenti viszonylatai leolvashatók legyenek. Számunkra aggodalmat keltő, hogy a példálózóan vett szövegelemek egy része a Báthoryaktól Csokonaiig nem csupán ténymegállapítást tartalmaz. Ezeket a kézíráselemző levont következtetései, sőt inadekvát feltevései fedik be. Ráadásul a történész a grafológiai állásfoglalást esetenként „perdöntőnek" tartja. Ezek olyan messzemenő értékesítésnek látszanak, hogy a történeti grafológia remélt fejlődését is gátolhatják. A kötelező mértéktartás, óvatosság a tudományos megállapítások hitelét növelik és újabb kutatási eszközök térnyerésére ösztönzően hatnak. Ellenkező esetben az üdvös törekvések tartózkodást vagy előítéletet válthatnak ki és irántuk nem kívánt idegenkedés léphet fel. Eddigi elismerésünk és ellenvetéseink abban összegződnek, hogy a történeti grafológia hasznosításának kezdeményezése helyes volt. A módszert a munkaviszony, a bírósági eljárás és egyéb területen részben tényleges gyakorlatának kontrollja szempontjából is 497