Levéltári Szemle, 28. (1978)
Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - Szabó Ferenc–Gazdag István: Az ellenforradalmi korszak művelődés- és eszmetörténetének levéltári forrásai témakör a szolnoki tájkonferencián / 19–22. o.
Szabó Ferenc - Gazdag István: AZ ELLENFORRADALMI KORSZAK MŰVELŐDÉS- ÉS ESZMETÖRTÉNETÉNEK LEVÉLTÁRI FORRÁSAI CÍMŰ TÉMAKÖR A SZOLNOKI TÁJKONFERENCIÁN A levéltárak tudományos dolgozóinak szakmai-ideológiai továbbképzésében a Kulturális Minisztérium Levéltári Osztálya által szervezett és Budapesten tartott központi előadások és a nyomukban tájegységenként lebonyolított konferenciák alapvető szerepet töltenek be. A továbbképzés programjára tűzött témakörök legjobb ismerői a budapesti és vidéki levéltárak tudományos munkatársai előtt, a kutatás legfrissebb eredményeinek birtokában, olyan eligazítást, módszertani tanácsokat tudtak elmondani, amelyek új szempontokkal gazdagították a levéltári anyag felhasználásának lehetőségeit, felvillantották azokat a sajátosan kedvező adottságokat, amelyekkel a levéltárak rendelkeznek. Feltétlenül szükséges, hogy levéltárosaink a történeti kutatás legújabb kérdésfeltevései szellemében kamatoztassák forrásismeretüket, mind a kutató kiszolgálásában, mind pedig saját kutató és publikáló tevékenységükben. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a levéltárak saját működési területükön egyre inkább tudományszervező és kutatás-orientáló funkciót is betöltenek, az ilyen rendszerű továbbképzésnek a szerepe még inkább megnövekszik. A Horthy-korszak művelődéstörténetének és eszmetörténetének vizsgálata sokoldalúan segítette a levéltárosok ideológiai tájékozottságának, a kapitalista korszak hivatalos álláspontjával és gyakorlati intézkedéseivel szembeni kritikai érzékének fejlesztését. Különösen hasznos volt azok számára, akik már csak a történeti irodalomból ismerik az ellenforradalmi korszak légkörét. Beszámolónkban egy tájkonferencia tartalmas munkájáról kívánunk rövid tájékoztatót nyújtani. A szolnoki tájkonferencián két alkalommal, 1977. március 17-én és április 28-án foglalkozott hat alföldi tanácsi levéltár (BácsKiskun, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár és Szolnok megyék levéltárai) tudományos gárdája a címben megjelölt témával, igen nagy aktivitással, komoly és eredményes előzetes felkészülést tanúsítva. (A foglalkozások vezetését e beszámoló szerzői látták el.) Mindkét alkalommal jelen volt a konferencián Varga Sándorné, a Levéltári Osztály helyettes vezetője, aki hozzászólásával.sok segítséget és bíztatást adott munkánkhoz. A szolnoki tájkonferencián résztvevő csoport a legnépesebb vidéki együttes. A megjelentek száma 18-25 fő között ingadozott egy-egy alkalommal, a csoport létszáma tehát alkalmas volt a szeminárium-szerű foglalkozásra. Méginkább alkalmassá tette erre a csoportot a megjelentek összetétele: mind korban, mind levéltári tapasztalatban, mind pedig kutatói gyakorlat tekintetében voltak szerencsés hasonlóságok. A levéltári szolgálatot újabban vállaló igazgatók és munkatársak dicséretes igényességgel és ambícióval illeszkedtek a rutinosabb, tapasztaltabb kollégák törekvéseihez. Az egymást segítő termékeny, barátságos légkör — amelyhez szorosan hozzátartozott a befektetett munka, a felkészültség elismerése - a foglalkozásokat kellemes szakmai találkozókká tette. A Szolnok megyei Tanács és a szolnoki levéltár szíves vendéglátó és szervező szerepét köszönettel kell kiemelnünk. Az 1977. március 17-i összejövetelen a Békés megyei Levéltár igazgatója tartott vitaindító-bevezető előadást, kapcsolódva Laczkó Miklósnak a központi foglalkozáson tartott referátumának főbb tételeihez. A szolnoki bevezető előadója arról szólt, hogy a levéltárosnak külön, speciális feladatai vannak a történeti kutatásban, mert a források nyelvére fordítva kell mindent értelmeznie, azokban a témakörökben is, amelyekben mások kutatnak. A levéltárost az teszi szakmája jó képviselőjévé, ha biztosan tudja értékelni a forrásokat, gyorsan és biztosan fel tudja ismerni az értékeket. Utalt arra, hogy az utolsó 100—150 esztendő történetének megismeréséhez nem elegendő a levéltári anyag bármily alapos kiaknázása sem, szükséges, hogy az iratok mellett a sajtóanyag, az írásos és szóbeli emlékezések, a tárgyi emlékek, ábrázolások stb. is felhasználásra kerüljenek. Az eszmetörténet és művelődéstörténet kapcsán különösen fontos, hogy a levéltári források szokásos körén túltekintsünk, mert e két nagy terrénum nem hivatalos — gyakran a legfontosabb — megnyilvánulásai inkább a közigazgatási eredetű fondokon kívül ragadhatok meg. Sok esetben a leglényegesebb kérdésekről nem maradt írott nyom. (Pl. baloldali irodalmi, művészeti alkotások, filmek hatása, az uralkodó osztály ideológiai „nevelőmunkájának" konkrét eredményei egy-egy közösségben.) Az eszmetörténet és a szokott formáknál tartalmasabb művelődéstörténet művelése során a historikus munkálkodás más ágazataihoz képest gyakrabban kell az összevetés, a következtetés módszeréhez folyamodni, kvantitatív megközelítésre ritkán nyflik lehetőség. Ha látszólag lehet is, az nemegyszer fölöttébb csalóka. (Pl. az iskolai végzettség adataiból politikai beállítottságra, a könyvterjesztés számaiból egy mű olvasottságára következtetni.) A helytörténeti megközelítés során is külön nehézséget jelent a kulturális helyzet és az eszmei arculat megrajzolásánál az a gátlástalanul áradó demagógia, amely az egész Horthy-korszakot jellemzi. Nem egyszerű a kijelentések mögötti valóság felfedése. A jogszabályok előírásai többnyire nem azonos tartalommal valósultak meg a művelődés területén, még az iskolázásban sem. 19
