Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - Érszegi Géza: A helytörténetírás középkori levéltári forrásai / 13–17. o.

Mint hogy minden helytörténethez hatékony varázsvíz nincs, így én sem tudok annak összetételéről semmit sem mondani. Azonban néhány helytörténeti kérdésről beszámolnék s remélem, hogy ezek nemcsak érzékeltetni tudják a heh/történetírás összetett voltát, hanem ötletet is adnak a hasonló témával bajlódóknak. Egy falu történetének megírásához rendkívül fontos tudnunk, vajon kik birtokolták azt az idők folyamán? Nem kis mérget okoz azonban, ha egy faluról már azt hisszük, hogy mindent tudunk s akkor felbukkan a falunak egy másik tulajdonosa. Noha ilyen rejtvénynek számtalan megoldása lehet, mégis többnyire az derül ki, hogy a falunak nem egy család a tulajdonosa. Ugyanis nemcsak több falu lehet egy család kezében, de lehet két-három család kezében is egy falu. Az új tulajdonos felbukkanása nemcsak új adat, hanem újabb nehézség is lehet, hiszen bizonyítanunk kell, hogy az általunk kutatott falu másik tulajdonosáról van szó s azt is, hogy joggal az övé a falu egyik része. Példaként felhozhatom Pentele történetét. Pentelének a források zömében csak egy birtokosa akad. Ez az egy is állandóan a szomszédos birtokossal perel. A meglepetést az okozta, amikor a pereskedő Almási család mellett megjelenik a Szentkirályi család is, mint Pentele tulajdonosa. No nem vonja kétségbe az Almásiak jogát Pentelére, sőt meg sem említi az Almásiakat az az oklevél, amelyben előbukkan a Szentkirályi család. A Szentkirályiakat említő oklevél ugyanis egy nem sokat mondó ún. átírólevél. Ám szerencsénkre az átírólevél nemcsak az átírást kérőt említi, hanem annak felmenőit is felsorolja, s így kiderül az, hogy az Almási és a Szentkirályi családok közös őstől, a Zsadány nemzetségből származnak s ennek révén társtulajdonosai Pentelének. Ez azonban már nemcsak helytörténet, hanem köztörténet is. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy helytörténeti munkánk nemcsak egy terület történetének a feldolgozása, lejegyzése, hanem egyúttal forrásmunka is más helytörténészek és a köztörténet művelői számára. Ujabb példámban arra szeretnék rámutatni, hogy noha elkülönítve beszélek a történetírás írott és tárgyi, elbeszélő és levéltári forrásairól, azonban ezt a kutatásainkban komplex módon kell felhasználnunk. A példa Szentgotthárd eredete. Szentgotthárdot a XII. században kezdik emlegetni forrásaink. Első említése 1185-ből való. Ez az említés III. Luciusz pápa egyik bullája, amelyben kinyilvánítja azt, hogy a szentgotthárdi cisztercita monostort védelmébe veszi. A bökkenő Szentgotthárd neve. Tudjuk ugyanis számtalan példából, hogy a Szentgotthárdhoz hasonló nevű települések neve mindig a település temploma védőszentjének nevéből származik. Biztosak lehetünk, hogy Szentmárton, Szentlászló vagy Szentistván nevű falvaikban a templom védőszentje Szent Márton hitvalló, Szent László király, vagy Szent István király, esetleg Szent István első vértanú volt. Eleddig nem is lenne problémánk, ha a szentgotthárdi cisztercita monostornak a védőszentje nem Szűz Mária volna, ahogy ezt egyébként a rendi előírások kötelezővé is teszik. Eszerint inkább volna várható egy magyaros Boldogasszonyfalva, mint Szentgotthárd. A talány megoldása az, hogy már a ciszterciták odatelepítése előtt is volt templom Szentgotthárdon s ezt a templomot Szent Gotthárd hildesheimi püspök tiszteletére szentelték fel. A falu neve azonban még ennél is többet elárul. Azt is megtudhatjuk, hogy mikor települt a falu, vagy legalább is azt, hogy mikor épült a temploma. Ezt természetesen nem a névből silabizáljuk ki, hanem a szent legendájából, ha úgy tetszik, életrajzából. Ebből megtudhatjuk, hogy Gotthárd hildesheimi püspök Szent István királyunkkal egyidőben halt meg és noha a tisztelete már hamar elkezdődött, szenttéavatására csak a XII. század első emberöltőjének elmúltával került sor. Valószínű tehát, hogy a szentgotthárdi templomot a szentéletű hildesheimi püspök szenttéavatása után építették. Van aki talán némi meglepetéssel hallotta, hogy a történész, sőt Uram bocsa' a helytörténész egy szent legendájához folyamodik adatokért. Pedig nincs ebben semmi meglepő, hiszen a középkorban a legtöbb falu egyetlen kiemelkedő, s méltán állítható, hogy középülete a templom volt, s sokszor csak erről az épületről vannak forrásaink. Régi segítőtársa a történésznek az egyháztörténet. A helytörténésznek sem szabad megfeledkeznie róla. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarország egyetlen statisztikai értékű forrása az Árpád-korra vonatkozóan a XIV. század elején készített pápai tizedjegyzékek. Tudnunk kell azonban róla, hogy a listán szereplő egyházak bevételei nem valóságosak, de viszonylagosan jellemzőek. S ezt már is felhasználhatjuk. Hiszen mit ér községünk története, ha nem tudjuk elhelyezni azt egykori környezetében? Ám az egyháztörténet bevetése különös feladatot ró a helytörténészre. Aki az egyháztörténetet használni akarja, annak jól kell ismernie is azt. Nehogy megtréfálja, miként egyik helytörténetünk íróját. Csoltmonostor megszűnése kapcsán hosszasan elmélkedik a szerző azon, vajon melyik szerzetesrend élhetett a monostorban s eközben nem kis ismeretről tesz tanúbizonyságot a különböző szerzetesrendek körében. Adatai közül a következőket hasznosította: Csoltmonostor a XII. század elején épült és a XIV. század elején néptelenedett el. Keresett tehát egy olyan szerzetesrendet, amely a XII. század elején települt be Magyarországra és a XIV. század elején megszűnt. Talált is ilyet a templomos lovagrendben. Adatai közül azonban az elkerülte a figyelmét, hogy a források a monostor apátjáról beszélnek. Márpedig apátja ekkoriban vagy bencés vagy ciszterci monostornak lehetett. S noha kezdetben maga is gondolt a bencés rendre, utóbb egy tetszetős elméletért eladta azt. Mások hibájából okulnunk kell, de nem szabad, hogy félrevezessen bennünket az sem, ha az általunk nyert képe a falunknak valahogy nem illeszthető a köztörténethez. Ilyenkor fontos az, hogy törekedjünk ennek az okát felfedezni. Erre is tudok jó példát. Teljesen problémamenteseknek tűnnek a Vas megyei Csényére vonatkozó források. Rendkívül adatgazdag forrás is akad köztük. Hiszen igazán öröm az, ha nemcsak egy középkori helységről van tudomásunk, hanem ismerjük annak a tulajdonosait is. Sőt tudjuk néhány lakosának a nevét és azt is, hogy mivel tartoznak a földesuruknak, ráadásul még a faluban a telkek elhelyezkedésére is kapunk némi támpontot. 14