Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - KRÓNIKA - Dávid Lászlóné: Beszámoló a Helytartótanácsi térképek katalógusa II. című kiadvány vitaüléséről / 643–652. o.

könnyíti, hanem a levéltár dolgozóit is mentesiti a hosszadalmas felvilágosító, valamint a raktárosokat a feleslegesen kért anyagok szerelésével és reponálásával járó fizikai munka alól. A nagy munkát igénylő helynévmutató kisebb hibái visszavezethetők a helységnévtárhiányokra, illetve a rendelkezésre állók hibáira. Ezek a hibák azonban nem befolyásolják azt a nagy segítséget, melyet a helységnevek időnkénti változásának feltüntetésével, a helységek egybeolvadásának, megszűnésének jelzésével a meghatározott területre vonatkozó adatok iránt érdeklődő kutatók részére nyújt a helynévmutató. László Gyula egyetemi tanár az év végi szigorlatoztatások miatt személyesen nem vehetett részt, ezért a vitaüléshez irt felszólaló levelét Kállay István olvassa fel: "Tisztelt Vitaülés! Mivel hivatásom ma az Egyetemhez köt, lévén szigorlatok, röviden írásban mondom el köszönetemet és véleményemet a most megjelent térképregeszta kötetről. Mi régészek csak hálásak lehetünk e számvetésért, hiszen á mai földfelszin, a sok szabályozás következtében erősen megváltozott, viszont őseink és a régi korok emberei a régi növényföldrajzi és vízrajzi tereken éltek. Érdekes volt megfigyelnünk például a nemrégen elhunyt Méri István barátomnak terepbejárásain, hogy középkori településeink szinte gyöngysorként felfűzve egy vonal mentén sorakoztak s utólag kiderült, hogy ez a vonal volt egykor a mocsárvidék, a vízfelszín határa. Ám ezt csak részlettérképeken tudjuk valóban hasznossá tenni munkánkban. Nemrégen jelent meg a Közép-Tiszavidék vízrajzáról két pompás kötet s abban olvastam, hogy a régiek számára az. árvíz nem volt veszedelem, inkább, hogy termékennyé tette a földet, a települések ugyanis olyan dombos részeken voltak, amit az árviz el nem öntött. Ez magyarázza előbbi mondatomat, hogy csak részlettérképeket tudunk használni, hiszen az összefoglaló, nagyléptékű térképeken egyöntetűen vizjárta terűleteken a részlettérképek kimutatják a kiemelkedő hátakat s ott van mit keresnünk. Nagyrészt eltűntek régi ereink, patakjaink, is. íme, miért érdekelnek minket: régebben megfogalmaztam már egyik feltevésemet, hogy — ugy látszik — a település, falu és a temető közt viznek kellett lennie, tehát a temető "a vízen tul" volt. Nem szükséges részletezni, hogy ennek milyen ősvallási alapja lehetett, talán elegendő a jól ismert görög mitológiára hivatkoznom, a Styxre, amely a halottak birodalmát elválasztja az élőkétől (természetesen egyúttal védi az élők világát, a visszatérni nem tudó halottak szellemétől). Köztudomású az is, hogy egyes népek ezt, mások azt a talajfajtát választották településük, temetőik helyéül. Például a későavarok (akik szerintem az első magyar, honfoglalók lehettek) agyagos talajon telepitették temetőiket, ezzel szemben Árpád magyarjai a homokos talajhoz ragaszkodtak. Mindezekhez a kérdésekhez, amelyeket még másokkal is kiegészithetnénk — nélkülözhetetlenek számunkra a régi, minél régibb térképek. Ezek adják azt az alapot, amelyet mi aztán pollenek stb. gyűjtésével finomítani tudunk majd. Természetesen e régi térképek szinterének hitelesítésére kitűnően alkalmazhatók lesznek a légifelvételek, amelyek a régészeti nyomoknak is megbízható rögzítői (pl. egy fal felett a növényzet szine különbözik a környezettől, vagy egy gödör felett nőtt növényzet dúsabb, mint egy tűzhely átégetett alapja felett stb. stb.) 647