Levéltári Szemle, 13. (1963)

Levéltári Szemle, 13. (1963) 4. szám - A LEVÉLTÁRI MUNKA KÉRDÉSEI - Komoróczy György: A tanácsi iratkezelés levéltári problémái / 49–74. o.

Mindezek alapján a levéltári vizsgálódások arról győznek meg mindenkit, hogy az 1957. január 1-én bevezetett uj iratkezelési rendszer óta összehasonlithatajblanul kedvezőbb az irattárak helyzete, ami természetesen a már emiitett okokkal is magyarázható a kezelés elveinek megváltoztatásán kivül. Helyesen állapítja meg az egyik beszámoló, hogy "...lassan a múlté lesz az irattárak és az iratok kezelése területén korábban durván megmutatkozó vulgáris szemlélet". -*' A tanácsi ügyiratkezelés területén országos viszonylatban nem mindenütt alkalmazzák a mintaszabályzatot s ez nem helyes, A jövő egyik feladata éppen az lesz, hogy a némileg módosított uj iratszabályozási rendelkezés annak alkalmazását kötelező erejűvé tegye s kiküszöbölje az individuális állásfoglalás alapján kialakult gyakorlatot a tanácsi apparátus megfelelő szintjein* Ez természetesen nem vonatkozik a centrális állami szervek kezelésében jelentkező iratnyilvántartási eljárásokra, amelyek lehetnek differenciáltak, miután maga az élet is differenciált és sokrétűen gazdag. Jelenleg az a megállapitás érvényes, amelyet Vágó fogalmazott meg abban a formában, hogy a mintaügykezelési szabályzat "az ügyiratkezelés tényleges rendezésére nem teljesen alkalmas. Elvetette ugyan az egész államigazgatás ügyiratkezelésének egységesítésére irányuló tendenciáit, ugyanakkor elvetette a teljes hierarchikus egységet képező tanácsi szervezetet kötelező 38 szabályzat gondolatát is," Talán ebből a tételből eredt az a, gyakorlat, amely egyes megyékben nem tartotta fenn a központi irattárat, hanem az osztályok saját kezelésükben őrzik az iratanyagot, pl, Veszprém megyében; ? hogy Szegeden decentralizált iratkezelés folyik 1958.január 1, óta, 4o Vagy előfordult az is nemcsak az alsóbb szintű községekben, hanem Budapesten is, hogy a tanácsülés! és vb, ülési jegyzőkönyveket egybekötötték, holott mindkettő más-más iratképző szerv működése során keletkezett, nem beszélve arról, hogy a hatalom és igazgatás egységes gondolatának a téveszméje jut ezáltal kifejezésre, mintha a vb, azonos volna a tanáccsal. Nyilvánvaló, hogy az iratkezelés kérdése a tanácsapparátusban szabályozást vár s ez a szabályozás ki kell, hogy térjen a vb. titkárságok munkájára éppenugy, mint a szakigazgatási szervek ügykezelésére is. Az e tárgyban kiadandó szabályzat azonban tul kell, hogy nőjön az ügykezelés keretein és ki kell térnie az irattár helyiségi, adminisztrativ, személyzeti és más, az anyagi ellátottsággal összefüggő problémákra is a levéltári törvény szellemével összhangban, mert jelenleg az ügykezelés során használatban lévő iratok állapota még valahogy elviselhető, de az ügyviteli igényeken túlmenően az irattárba kerülő anyag sorsával már senki sem törődik. Más is megállapította, hogy "a községi adminisztrátorok csak azokhoz az iratokhoz nyúlnak, amelyek az ő hivatali alkalmazásuk idejéhez fűződnek," S hozzájuk hasonló a magasabb szintű tanácsi szakigazgatás eljárása is az irattárba került anyagokat illetően. Mindenütt keserű tényként jelentkezik az a gyakorlat, hogy az iratok sorsát a prakticizmus határai determinálják s ha a napi élet igénye túlhaladott egy-egy ügyiratot, sem a vezetés, sem az adminisztrátorok nem foglalkoznak tovább vele: hadd porosodjon mindaddig, amig vagy a selejtezés során ki kell emelni, vagy a levéltár beszállittatja. Nem véletlen, hogy az apparátus dolgozóinak szemléletében az "irattár" legföljebb a két éves iratok őrzé-