Levéltári Híradó, 7. (1957)

Levéltári Híradó, 7. (1957) 3–4. szám - FIGYELŐ - Balázs Tibor: Levéltárak és kutatók kapcsolata az Egyesült Államokban / 609–612. o.

Rátették, hogy a mutatózást mint módszert nemcsak íentiek miatt nem tartják alkalmasnak. Egy mutatózott állag nagyobb hibája, hogy olyan látszatot kelt, mintha abban valamely konkrét kutatási témára vonatkozó összes utalásokat meg lehetne találni, holott erről nem lehet szó. A történész* kutatók egyéni munkáját semmi sem pótolhatja. További és egyik leglényegesebb módszer a reíerensszolgálat, tehát a személyes beszélgetés. Helyesnek tartják ha ez két ütemben történik, hogy a levéltáros felkészülhessen a'kellő se* gitség megadására. Kihangsúlyozzák, hogy a személyes tájékoztatást semmi más nem tudja pótolni. A referensszolgálat keretében tájékoztatni kell a kutatót, hogy témájára milyen más jellegű anyagban is találhat adatokat (könyvek, térképek, napi sajtó stb.), másrészt, hogy az általa keresett iratokat ki más használja vagy használta. A. történészek részéről a referensszolgálattal (személyes tájékoztatással) kapcsolatban elmondották, hogy mindenütt készséggel, jószándékkal és segíteni akarással találkoztak, csakhogy ez a segíteni akarás nem mindig párosult megfelelő történeti tudással. Lehet, hogy a vezető Jő adminisztrátor és lehet, hogy jó történész is, de nem ismeri az anyagot. Aki viszont az anyag mellett dolgozik, az nem ismeri a történelmet, így valójában egyikük sem nyújthat teljes értékű szolgálatot. Ha igaz is, hogy bizonyos levéltárakban többségükben nem kutatók fordulnak meg, mégis tény, hogy ha azok akik levéltárakban és egyéb kéziratos gyűjteményekben az iratókkal foglalkoznak, elsajátítanának egy széles történeti tudást, akkor ez áldás lenne a kutatók számára. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a levéltáros végezze el a kutató munkáját, csak könnyítse meg annak munkáját valójában a lehetőségek teljes felhasználásával. A kutatószolgálattal kapcsolatban a levéltárak feladatát szélesen és történeti módon tárgyalták. Elmondották, hogy az elmúlt években bizonyos jellegváltozás figyelhető meg. Kégebben a le* véltárak, gyűjtemények, és könyvtárak dolgozója inkább passzív szerepet töltött be, pusztán őrzője és szakszerű kezelője volt a rendelkezésére bizott gyűjteménynek. A mai közgyűjtemények és levéltárak figyelmükkel kifelé rordulnak. Pontos feladatuk egyrészt az értékes iratok felderítése és levéltári megőrzésre átvétele, másrészt a meglévő és. rendezett iratok kifelé való 'propagálása. Ennek célja mind a levéltáraknál, mind a könyvtáraknál ugyanaz. Elérni az iratok és könyvek fokozottabb olvasását, használatát* A levéltári anyagok kii elé való propagálásának ma már sokoldalú módszerei vannak. A fentiekben emiitetteken kivül pl. ilyen a zene, film és a képesujságok stb. révén történő propaganda is. Mind ennek a kifelé fordulásnak azonban hátránya is van - főként a kutatóintézmények viszonylatában. Az elmúlt években uh maguk a kutatók is bizonyos jellegváltozáson mentek át. Csökkent a kutatóknál az a türelem és szorgalom, amely nélkül komoly eredményt elérni nem lehet. Az elmúlt 20 év alatt csökkent azoknak a fiatal és lelkes kutatóknak a száma, akiknek csak egy kérésük volt, hogy engedjék őket közel az iratokhoz, hogy kutathassanak. Ehelyett mindinkább nőtt azoknak a kutatóknak a száma, akik csak azt várták, hogy témájukra vonatkozó anyagot elébük rakják. Ezek a kutatók tulnagy mértékben kivannak támaszkodni mások ítéleteire. Holott az igazi kutatás végsősoron csak saját Ítéletre épülhet, a saját kutatás alapján hozott saját ítéletre. Ezek a kutatók elvesztik az önálló, alkotó kutatás és az azzal járó felfedezés izgalmát. Már pedig ez az, ami teljessé és valóban alkotó munkává avatja a kutatást A következő s egyben utolsó kérdéscsoport a kutatás szabályozásával foglalkozott. A levéltárak részéről elismerték, hogy a jelenlegi kutatási idő (9*től 44g) nem elégíti ki a kutatási igényt és keresik erre a megoldást A levéltárak részéről elmondották* hogy a kutatást szabaddá kell tenni korlátozás nélkül azon hallgatók (scholars) és kutatók számára, akik kellőleg igazolják magukat és egyben igazolják illetékességüket az iratok használására. Ezen tulmenőleg elmondották* hogy az iratvédelem elemi követelménye, hogy a levéltárak csak felelős és alkalmas személyek számára legyenek nyitva. Tehát pl. ne engedjenek iratokhoz olyanokat, kiknek legalább középfokú képesítésük nincs. A kutatóintézetekben a kutatás már magasabb síkon folytatódik esnem éppen csak hogy elkezdődik. Ezért éppen a kutatás színvonala érdekében a levéltárosnak Jogában áll eltanácsolni olyan személyeket akik vagy nem rendelkeznek az általuk vizsgálni óhajtott téma általános történeti ismeretével, vagy pedig mint szemfüles riporterek mazsolázgatni szeretnének vagy 6<t<t