Levéltári Híradó, 6. (1956)

Levéltári Híradó, 6. (1956) 2–3. szám - FIGYELŐ - Vörös Károly: Brenneke "Levéltártan"-a és a külföldi kritika: folyóiratszemle / 219–230. o.

beállítja. Verharen ugyanis, mint recenziója végén irja, teljesen egyetért Brennekével abban, hogy a levéltárat a hivatali szervezet alapján kell rendezni. Annak a hive azonban, hogy ezt a rendet már a regisztrálási időszakban - tehát a lolyó ügyvitel során - kell idalakitani. Ha a levéltár ebben az időszakban más alakot nyert, ugy a levéltáros ezt csak kiegészítő rendszabályokkal módosíthatja, de nem az irattár teljes átalakítása által. Verharen véleménye szerint ha a levéltárat valóban pontosán a hivatali szervezet alapján akarjuk íelépiteni akkor »ennek elérésére a levéltárosnak - természetesen csakis saját funkciója szempontjából - befolyással kell birni az ügymenetre,* Brenneke elméletében viszont azt látja, hogy szerinte <^a levéltáros tevékenységének csakis a levéltár statikus részére szabad kiterjednie mig a levéltárnak a regisztrálási időszakban való kialakítása a regisztrálóra hárul, akivel a levéltáros, mint ilyen semmilyen kapcsolatban nem áll.* Joggal Jegyzi meg Verharen, hogy «a levéltárban is használható rend kialakulására irányuló, csak valamennyire is komoly befolyásról ilyen körülmények között nem lehet beszélni. Verharen a Brenneke elméletéből gyakorlatilag, a levéltárak folyamatos kialakulására vonatkozóan levonandó következtetéseket kétségtelenül helyesen vonja le. Azok az eltérések azonban, melyek a folyamatosan képződő iratr anyag rendszerezésénél a Handleiding-ben leiektetett elvekhez képest az ügyvitelben megugyelhetők ugylátszik az irattermelés ügyviteli és levéltári elvei közötti szakadást: levéltárelmélet és gyakorlat, a polgári irattermelésre egyre jellemzőbb ellentétét mutatják. Erre utal az is, hogy Verharen ugyanakkor, jobb meggyőződése ellenére is. egészen dogmatikus magyarázatok alapján látja szükségtelennekmég az olyan levéltári rend relbontását is, mely pedig az egykorú ügyvitelben kialakított formájában a kutatás számára alkalmatlan. És igy - bár Brenneke és Verharen között a konkrét levéltár-rendezési módszert illetőleg tulajdonképpen nincs is ellentét, és inkább az ennek alkalmazása körüli véleménykülönbségről van szó ~. as ennek során megfigyelhető ellentét - Verharen a részletekben kétségtelenül igen színvonalas és helyenként számunkra is megfontolandó álláspontja ellenére is -- egészében inkább a nyugati levéltárelmélet nehézségeinek tanulságos példája. Prazak az Archivifí Casopis»ban megjelent ismertetése a kérdést széles levéltári elmélettörténeti keretek között tárgyalja, igen Jellemző azonban, hogy már ennek során is állandóan megtartja a kapcsolatot a konkrét levéltári munkák és feladatok felé. Fejtegetései elején élesen megkülönbözteti a Muller, Feith és Fruin által kiiejtett, általában egységesen a proveniencia közös neve alatt összefoglalt elv két fő összetevőjét. Az első elv a levéltár, a levéltári fond elhatároltságát és oszthatatlanságát hirdeti, mig a másik a levéltár belső felépítésére vonatkozik, és belső szervezete és azon rend meghagyását vagy időközbeni változtatás esetén megújítását kívánja, melyben még az őt megalkotó szerv élő irodaként működött. *Már ebből is láthatjuk, - irja - hogy a proveniencia elv neve jogosan csak az első elvet illeti, amely a levéltár létét és más levéltárakhoz való viszonyát határozza meg, mig a második elvet mely elsősorban a levéltárak rendezésének és leltározásának főbb irányelveit foglalja össze, helyesebb lenne irattári elvnek nevezni.* Miután rámutat e két elv összefüggésére és részben egymást kölcsönösen feltételező voltára megállapítja, hogy «közülük az első a szó szűkebb értelmében nevezett proveniencia elv azáltal, hogy megköveteli a levéltári fondok elhatárolását és oszthatatlanságát, a korszerű levéltártudomány általánosan elfogadott elve és csaknem egyetemes érvényességét lényegileg megtartja a Jövőben is. Másképp áll azonban a helyzet--folytatja prazák - az un. holland elmélet második elvével, az irattári elvvel. Ez az elv a gyakorlatban nemcsak hogy néha csődöt mond és majdnem mindig elégtelen, hanem a követelményeihez való szolgai ragaszkodás gyakran célszerűtlen, máskor helytelen lenne.» Prazák a továbbiakban ennek az irattárinak nevezett elvnek levéltártörténet! Jelentőségével Toglalkozik. A levéltár anyagának belső természetes összefüggéseit megbontó és az anyagot mesterkélt és előre kigondolt vezérszavak szerint összegyűjtő régebbi rendezési elvekkel szemben az uj elv helyesen hangsúlyozta annak iá szerves genetikus összefüggésnek a fontosságát, amelyben a levéltári anyag egyedül adható át és érthető történész számára. Az «uj elv> az eredeti irattári rend meghagyása vagy helyreállítása által lehetővé tette azt, hogy a levéltárnak végleges, meghatározott belső összefüggést adjunk, hogy az a továbbiakban se legyen kitéve nagyobb változásoknak. Ezért kellett megbírálnia az olyan rendszereket, melyek nem emelhettek igényt a tartós érvényességre, hiszen az osztályozás rendszerérői és a belső tagolásról egyaránt a közigazgatás korszerű, az iratok keletkezése idejében idegen szükségletei, valamint a történetírás termé226 • %