Levéltári Híradó, 6. (1956)

Levéltári Híradó, 6. (1956) 2–3. szám - FIGYELŐ - Vörös Károly: Brenneke "Levéltártan"-a és a külföldi kritika: folyóiratszemle / 219–230. o.

hogy igy megtaláljuk azokat a törvényeket amelyek szerint a regisztrafurát mint szervezetet adott esetben újjá alakítjuk. A iszabad proveniencia elv», ahogy mi érUük, számunkra nem kész recept, nem beosztási séma. nem egy puszta restaurálás igazolása, ami a levéltárnokot <m eghosszabbitott teendőjű irattárnok»-ká (tverlangeríer Registrator) alacsonyítja le, hanem olyan szabályzat, amelyből normáinkat merítjük, így végre is eljutunk egy normatív gondolkodáshoz és ezáltal teüesitjük - másként ugyan- mint azt í/inter aicarta - tfeibull követéléseit. De normáinkat nem a ratío-ból, nem a logikai gondolkodás köréből vesszük át, hanem magából a szervezetből, amely magában foglalja a fejlődés gondolatát (mig fordítva, a íejlődés fogalma, amelyből a németalföldiek kiindultak, szükségképpen nem kelt hogy feltétlenül tartalmazza a szervezet fogalmát). Nem «regisztraturák» minden áron való megőrzésé és ezáltal talán a véletlen torz képződményeinek őrökre megtartása a feladatunk, hanem ilevéltári testek» szerves kialakítása. E módon a nénetalíöldiek szemében egyszerű restaurátornak számító levéltáros tevékenysége alkotó feladattá lesz, arról van szó, hogy a beleélés művészi tehetségével lessük el az állagtól létrejöttének és növekedésének titkos törvényeit és hozzuk azokat a formákban kifejezésre. Az újonnan nyert proveniencia elvből kiindulva állást foglalhatunk most a levéltár gyakorlati rendezési tevékenységével kapcsolatban felmerülő még egy utolsó kérdéssel szemben is: vajon szabad=e tárgyi egységük kedvéért regisztraturákat elválasztanunk eredeti származási törzsüktől. A proveniencia gondolat persze nem egyedül azt jelenti, hogy a zárt közös eredetet megkeli: óvni, hanem azt is, hogy a levéltári anyag származását és tárgyát megfelelő viszonyba kell állítani, kettejük között szintézist kell létrehoznu ebben az értelemben ugy fogalmazhatjuk meg a provenienciát, hogy az «tárgyi közösség a származási közösség alapján*. Ki ár most lehetnek olyan esetek, amikor a súlypont a tárgyi közösségen nyugszik, és a hatóság személyisége, amely ott áll mögötte, közömbössé válik. Annak a hivatalnak az átalakulása, ahonnan az iratanyag ered, később semmit sem változtat az ügyek vitelében a tárgyi közösség növekedésén. A levéltári test az őt eredetileg létrehozó hivataltól teljesen elvált mint önálló szervezet és a hivatal többszörös változása ellenére is a régi. szellemben folytatja életét*. Maga a problémafelvetés kétségtelenül nem uj. Már a holland levéltár elmélet is megengedi az iratok eredeü rendjének bizonyos módosítását, a holland levéltárelméletet bíráló későbbi levéltári szakirodalomban pedig •*• elsősorban í/eibull tanulmányában - ismételten felmerül az eredeti rend rugalmasabb kezelésének igénye, ilyen élesen és ugyanakkor egy egész nagyszabású kerek levéltári koncepció keretébe, mintegy a levéltárelméletek legmagasabb fokaként történő beillesztése azonban szükségképpen ismét fel kellett, hogy hívja a figyelmet az e kérdéssel kapcsolatban a világ levéltári elméletében és gyakorlatában megmutatkozó ellentétes nézetekre. A fentismertetett birálók közül az angol recenzens «komoly megfontolást igénylőeknelo nevezi Brenneke érveit, a kérdés érdemi taglalásába azonban nem bocsátkozik. Feltűnő viszont az a merev ellenállás, mellyel Brenneke ilyen nézeteit a belga és a holland levéltári szakfolyóirat tárgyalja. A belga ismertető, a már idézett Cosemans, aki egész, az <Archives- Bibliotheques et Musées de Belgique»"be írott, rö-vid terjedelmű ismertetését e kérdés taglalásának szenteli, véleményünk szerint kissé felületesen és nem minden részletében kellően megalapozottan levezetett nézetét kilejtve, ezt meglehetősen sommás és következtetéseiben eléggé általános véleménnyel zárja le; *Magunk részéről ezeket a megfontolásokat meglehetősen üresnek és eléggé vaskalaposnak találjuk* = Írja, *A tudományosan képzett levéltárosok már régen felismerték annak szükségességét, hogy a proveniencia elvét minden levéltári tudomány «m agna-chartá»%Jának fogadják el, de felismerték azt is, hogy ezt a gyakorlati helyzetnek megfelelően- - ésszerűen kell alkalmazni. Mindezek az elméleti megfontolások, melyeket egy inkább professzor, mint levéltáros szerző túlzásba menően dolgozott ki, végeredményben csak szelleméskedések és kongresszusi vitatémák. A levéltáros mindenekelőtt szeresse mesterségét, légyen hivatásához megfelelő lelkiismerete, melyet a közigazgatás történetének és a történeti kutatás követelményeinek ismerete világit meg, - a többi azonkívül adatik meg nekí„» Eszel az egész koncepciót maradéktalanul lekicsinylő nézettel szemben az eddigi birálók közül a holland Verharen és elsősorban a csehszlovák recenzens, az elméleti .munkásságáról is jól ismert Jifi Prágák valóban részletesen és elmélyülten foglalkozik a problémával- Jellemző, hogy 222