Levéltári Közlemények, 93. (2022)
Hétköznapi háború - Karika Tímea: A magyarországi hadigondozás szervezetének és a hadigondozottak sorsának alakulása 1914–1933 között
Hétköznapi háború ségnyújtást helyezte előtérbe, amely elsősorban az intézeti kereteken kívül esőket érintette. Minden eléjük került rokkant katona, illetve hadiözvegy, hadiárva helyzetét alaposan megvizsgálták és ügyüket úgy próbálták megoldani, hogy az hosszú távon biztosítsa a gondozott és családjának megélhetését. Teleki módszerének egy másik alapvetése volt, hogy a gondozásra szoruló egyének nem egyforma pénzellátásra jogosultak, hanem arra, hogy ügyeikkel egyformán foglalkozzanak. A cél - Teleki megfogalmazása szerint - az volt, hogy a hadigondozottak magukról gondoskodni képes, önérzetes és önálló emberekké váljanak, akik nem a pénzellátásra alapozzák a megélhetésüket.16 Az OHH megalakítása és a hadigondozás kiterjesztése a hadiözvegyekre és -árvákra sem jelentett teljes elégedettséget nyújtó megoldást a hazai hadigondozásban.17 Az új hivatal működését számos kritika érte emiatt, többször szólaltak fel például országgyűlési képviselők a hadirokkantak elhúzódó kezelése, nem megfelelő mértékű pénzellátásuk, munkaközvetítésük bonyodalmai vagy a mezőgazdasági munkásokból ipari munkássá való hadirokkant-átképzések hibás aránya miatt is. Nehezményezték még, hogy a háború negyedik évében sem álltak rendelkezésre pontos számadatok a hadigondozottakról, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a vidéki érintettekhez szinte egyáltalán nem jutott el hadigondozás lehetőségének híre. Ennek fő oka az volt, hogy a 900/1917. M. E. rendeletben előírt hadigondozói, valamint a 3.510/1918. M. E. rendelettel felállított kormánybiztosi rendszer és a hadigondozottak ügyeinek intézését segítő népirodák általában nagyon lassan, és nem is mindenhol épültek ki. Teleki Pál az országgyűlés 1918. augusztus 7-i ülésen igyekezett tételesen válaszolni a bírálatokra. Felszólalására reflektált gróf Tisza István is, aki leginkább a pártfogói szolgálat hiányosságában látta a hazai hadigondozás eredménytelenségének okát. Tisza álláspontját támasztja alá, hogy az 1917 márciusában rendeletileg előírt, a hadigondozói feladatra alkalmas és arra vállalkozó személyek névsorát tartalmazó jegyzéket Veszprém vármegye főispánja például csak 1918 januárjában küldte meg az enyingi járás főszolgabírájának, aki pedig május 14-re hívta be a településekről a lehetséges hadigondozókat a járási hadigondozó bizottság alakuló ülésére. A feladathoz való társadalmi hozzáállást mutatja az egy-egy településen hadigondozói szerepre vállalkozó személyek szám16 Teleki Pál: Egyéni bánásmód a rokkantgondozásban. In: A mai magyar szociálpolitika. Szerk. Martonffy Károly. A korszerű közszolgálat útja 10. Budapest, 1939, 233-234. Teleki egyébként ebben az írásában, valamint az OHH Sociálpolitika és hadigondozás című kiadványában (Budapest, 1918, 27-72.) is számos esettel szemlélteti módszerét és annak hatásosságát. Megkell jegyeznünk, hogy a későbbi miniszterelnök működésének kezdetétől érvényesítette a Fajegészségügyi Társaság elveit is a hadigondozásban, például igyekezett a földművelésből élő hadirokkantakat vidéken tartani, a sokgyermekes családokat támogatni, stb. - ezeknek az elveknek az utóbbi kiadványban külön fejezetet is szenteltek (75-78.). 17 Teleki 1939-es visszaemlékezésében 2500, az általa bevezetett „egyéni bánásmód” alapján megoldott esetet említ, ez azonban igen kevés volt a hivatal hatáskörébe tartozó hadigondozottak létszámához képest. 28
