Levéltári Közlemények, 93. (2022)
Irodalom
Irodalom formátumbeli szabályok nem állapíthatóak meg. Ezt azt jelenti, hogy a rendelkezésünkre álló ezredtörténetek rendkívül vegyes képet mutatnak, és sajnálatos módon ugyanez a jelző érvényes a szakmai színvonalukra is. Találunk közöttük több száz oldalas, vaskos köteteket éppúgy, mint vékony füzetkéket, léteznek zsebkönyvnyi méretű példányok és tekintélyes súlyú fóliánsok egyaránt. Előfordulnak bennük részletes hadműveleti leírások, és van, hogy a szerzők csupán laza történetfüzérekkel szórakoztatják az olvasót. Még az is megesik, hogy az illető alakulat háborús szereplése helyett be kell érnünk annak ismertetésével, hogyan próbálták az ezred túlélői a későbbiek során ápolni az egykori elesettek emlékét. A tarka sokféleség ellenére természetesen megfogalmazható, milyen az ideális ezredtörténet. írója szakavatott hadtörténész, aki nem csupán személyes visszaemlékezésekre, hanem lehetőség szerint eredeti levéltári forrásokra támaszkodik, és nem elégszik meg csupán az ezred dicső haditetteinek felidézésével, de esetenként szélesebb történeti összefüggésbe állítva értékel, sőt kritizál is. Mivel a Nagy Háború eseményeinek bemutatása a fő célja, értelemszerűen ennek szenteli a legnagyobb figyelmet, ugyanakkor legalább röviden ismerteti az ezred történetének 1914 előtti legfontosabb epizódjait is. A jó ezredtörténet a hadjáratok tárgyalása során nem hagyja figyelmen kívül azokat az alegységeket sem, amelyek az alakulat zömétől elszakítva, más alárendeltségben vagy éppen önállóan, kikülönítve kénytelenek harcolni. Nem feledkezik meg az ezred népfelkelő-, illetve menetformációiról. Minél több precíz statisztikai adatot közöl, ismerteti a tisztikar névsorát és a beosztásokat, mégpedig az ezred életében bekövetkezett minden fontosabb változás alkalmával. Tartalmazza a kitüntetettek listáját, a legmagasabb rangú elismerések esetében a haditény leírásával. Közli a legfontosabb elöljárók, ezred-, zászlóaljparancsnokok, ezredtulajdonosok életrajzát, természetesen fényképpel. Szomorú kötelességként pedig felsorolja az ezred állományából elesetteket, ugyancsak - ha lehetséges - az illetők fényképeivel együtt. Végül nem hiányzik belőle az alakulat emlékezetének és hagyományainak ápolására vonatkozó fejezet sem.” Nos, Pintér Tamás könyve megítélésem szerint nem csupán azért minősül ezredtörténetnek, mert a műfajnak - a fentiek szerint - annyira tágasak a határai. Sőt, inkább az ideális ezredtörténetek jellemzőivel érdemes összevetni. Ami a szerzőjét illeti, hivatása szerint levéltáros, ám hadtörténészi szakavatottságát senki sem kérdőjelezheti meg. A személyes visszaemlékezések felhasználása kifejezetten nagy értéke munkájának, hiszen ezek általában olyan forrásértékű dokumentumok, amelyeket a korábbi ezredtörténetek szerzői nem hasznosíthattak, mivel nem ismerhették őket. Kézirata megírása során magától értetődően támaszkodik levéltári kutatásokra. Az ezred történetének 1914 előtti eseményei szintén helyet kapnak könyvében, bár nyilván a fő hangsúlyt a világháborús szereplésre helyezi. A kikülönített III. zászlóalj történetének bemutatása pedig - ami túlzás nélkül úttörő vállalkozás - egyik legfontosabb újdonsága művének. Foglalkozik az ezred történetének meghatározó fontosságú epizódjaival: a tűzkeresztséggel, az első tiszti hősi halottal, a Katonai Mária Terézia Rendet kiérdemlő Heim Géza hőstettével, a 46-286
