Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. (Egy nunciusi jelentés forrásértéke)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok egészíthetjük ki, hogy Szelepchény ezzel igyekezett leginkább korrigálni saját korábbi „megingását”. így magyarázható, hogy miért is került emlékirata végére mintegy meglepetésszerűen ez a pont. Királyválasztásról tárgyalni 1665-ben még tulajdonképpen természetes rendi jog volt, ez 1670 őszére már a felségsértés felé közelített. Ügy véljük, csakis az 1665-ben „titkos” gyűléseken elhangzott, majd a nuncius elé tárt elképelésekről beszélhettek a letartóztatott katolikus főurak 1670 szeptemberében, erre tromfolt szinte azonnal a prímás az örökös királyság tervével, deklarálandó és bizonyítandó feltétlen hűségét a dinasztia felé. Ügyes politikai lépés volt részéről, amivel csorbítani tudta vádlóinak tekintélyét. Hiszen valójában olyan jogról való lemondást ajánlott fel, amely kapcsán éppen ő maga győződhetett meg öt évvel korábban, illetve Zrínyi és Nádasdy bukásával végképpen, hogy nincs valós geopolitikai realitása alkalmazásának. 1665. novemberi koncepciójának - amely Spinola utalása szerint a dinasztia közeli teljes kihalásával számolt - antitéziseként Szelepchény úgy fogalmazta meg a Habsburgok örökös királyságának gondolatát, hogy a spanyol ágat egyedül a debil, utódnemzésre alkalmatlan II. Károly képviselte, Lipótnak pedig akkor még csupán egyetlen élő, mindössze másfél éves lánya volt (a korábban már említett Mária Antónia). Voltaképpen megszívlelte Spinola tanácsát, illetve a nemzetközi diplomáciai trendet követve az osztrák ág továbbélésével számolt. Esztergom érseke nemcsak azt a Mohács után nyilvánvaló és alapvető tézist mélyíthette el magában, miszerint Magyarország Csehország és az osztrák örökös tartományok nélkül nem állhat meg a törökökkel szemben, hanem azt is, hogy az immáron másfél-évszázados, erős birodalmi pozíciókkal is rendelkező keleti Habsburg-államalakulat semmiképpen nem fogja „elengedni” a Magyar Királyságot, még egy esetleges dinasztikus válság esetén sem. A válság áthidalására - hozzunk egy mindössze 70 évvel későbbi analógiát - a nőági öröklés már ekkoriban megoldásul szolgálhatott volna. Nem csupán I. Lipót csecsemő gyermeke, hanem III. Ferdinánd 1653-ban és 1654-ban született lányai, Eleonóra és Mária Anna Jozefa révén,169 illetve hasonlóképpen említhető Klaudia Felicitász (1653- 1676), a hajadon tiroli főhercegnő, aki a már említett Ferdinánd Károly leánya volt. Klaudia Felicitász lett végül 1673-tól I. Lipót második felesége. Mindketten I. Ferdinánd leszármazottai voltak, sőt a főhercegnő nemcsak apai, hanem anyai ágon is.170 A magyar jogrendet megkerülő kivégzések, az abszolutista intézkedések bevezetése már ekkor kézzelfoghatóvá tették a később a Pragmatica Sanctióban szemléletesen kifejezett indivisibiliter ac inseparabiliter eszméjét. A Szelepchény 169 Előbbi Mihály lengyel királyhoz, majd a lotharingiai herceghez ment feleségül (t 1697), utóbbi pedig 1678-ban János Vilmos majdani pfalzi választó fejedelem felesége lett (t 1689). 170 Elképzelhető tehát, hogy az ő házasságát a szokásos dinasztikus szempontok mellett (III. Ferdinánd második felesége is a tiroli ágból származott) esetleg a magyar trón biztosításának szempontja is indokolhatta. Mindenesetre korai halála, illetve a rendi alkotmány felfüggesztése miatt még királynévá koronázására sem került sor. - A fenti biográfiai adatok: Die Habsburger... passim; Hamann: Habsburg lexikon. .. ord. alph. 90
