Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. (Egy nunciusi jelentés forrásértéke)
Egy nunciusi jelentés forrásértéke szállva rajzolja meg - negatív személyes tulajdonságait a maguk helyén kezelve - Szelepchény politikai portréját, és voltaképpen rehabilitálja személyét a magyar történetírásban: ő a „a mérleg nyelve” rendiség és abszolutizmus között, kompromittálódott katolikus főurak megmentője, egyfajta konszolidátor. Benczédi rámutatott arra, hogy befolyása megőrzését Szelepchény sok tekintetben tulajdonképpen a Lobkowithoz fűződő viszonyának köszönhette, aki azonban nem vette észre, hogy az 1670 őszén aratott személyes győzelme, az október 10-i titkos tanácsi konferencián kapott „vállveregetés”, a személyes bizalom kifejezése csupán érdemi javaslatainak elutasítását palástolta.161 161 Uo. 496. 162 Uo. 499-500. 163 Uo.; HU-MNL-OL-A 57 15. kötet, 433-444. old.; PL AS AR Class. X. n. 196. 61. csomó, fol. 201. Benczédi többször visszatér az 1670. október 10-én tárgyalt emlékirat utolsó pontjára, amely az örökös királyság bevezetéséről, a rendek szabad királyválasztó jogának feladásáról szól: „Vajon tudatos volt-e Szelepchényben a magyar rendi önállóságra leselkedő nagy veszély, vajon dolgozott-e benne olyan szándék, hogy ajánlatával, gesztusával mintegy elébe menjen az eseményeknek, s kifogja a szelet a bécsi udvar vitorlájából? - Nem tudjuk, de ismerve a szeptemberi hetekben eluralkodott általános megfélemlítettség érzését, ezt a feltevést nem zárhatjuk ki a lehetőségek köréből. Objektív jelentésében ez a javaslat mindenesetre egy ilyen megelőző és védekező funkciót töltött be: a magyarországi főúri és nemesi mozgalom összeomlása után, amikor Bécs kezében összpontosult minden hatalom, úgy tartani fenn, illetve állítani helyre a korona és az ország együttműködését, hogy a rendi dualizmus súlypontját bizonyos mértékiga központi hatalom irányába tolják el. Hogy az érsek eközben távlatilag is lemondott az állami önállóság alkotmányos biztosítékáról, a szabad királyválasztásról, az tagadhatatlan, ámde ezt egy olyan szorongatott helyzetben tette, amikor a félszázaddal korábbi csehországi események ismétlődésének rémképe sejlett fel - s nem alaptalanul - a kortársak képzeletében...^62 - olvashatjuk. Benczédi László arról is ír, hogy Bécsben 1671-1672 folyamán ismételten előelőhozták a hűtlenségén esett foltot. Mindaddig szó esett erről, amíg „ártatlanságáról” 1672. október 12-én az uralkodó egy újabb, általánosabb jellegű tanúsítványt adott ki.163 A Szelepchényt a magyar politikai kultúra élvonalába elhelyező marxista történész a jelek szerint egyedül ezt az egy kérdést, tudniillik azt, hogy mivel szorították sarokba a prímást, nem tudja megfejteni. A tanulmányunk elején megoldásra váró problémafelvetésként idézett dilemma részletei a következők: „Történeti kutatásunk mindezideig nem tisztázta megnyugtatóan, volt-e, s ha igen, mennyi tényalapja a két főpap, Szelepcsényi György esztergomi és Széchenyi György kalocsai érsek »beavatottság«-ának. Ami Szelepcsényit illeti, ismerjük az öreg prímás vérbő, impulzív természetét: nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a bécsi politika ellen olykor indulatos kijelentésekre ragadtatta magát. Amellett tudjuk azt is, hogy az érseknek nem kellett a szomszédba mennie némi furfangért, ravaszságért. 87
