Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Irodalom - Garbai Sándor emlékiratai (Végső István: Garbai Sándor a Tanácsköztársaságról és a zsidóságról. Válogatás a Forradalmi Kormányzótanács elnökének visszaemlékezéseiből. E-könyv) Peragovics Ferenc
Irodalom szerezzen Bécsből gyógyszert a tanácskormány számára, de a befolyásos gyógyszergyáros családjával inkább elhúzódott a politikától... Garbai Sándor 1879-ben született Kiskunhalason magyar református családban. Hat osztályt végzett a református elemi iskolában, kitanulta a kőműves szakmát, autodidakta módon képezte magát, megtanult németül. Családjával rossz viszonyt ápolt. Budapestre került, ahol gyors karriert futott be a munkásmozgalomban: részt vett a Választójogi Blokkban, majd a Népköztársaság alatt a Lakásügyi Országos Tanács elnöke lett. A kommün bukása után román fogságba került. Szabadulását követően Csehszlovákián keresztül menekült Ausztriába, ahol Világosság néven emigrációs csoportot alakított, 1934-től Pozsonyban élt. Új utakon a hatalomért c. könyvében (1935) elhatárolódott a bolsevizmustól, hogy majd az évtized végén a „nemzetiszocialista proletárállammar (14.) kokettáljon. 1936- ban előadó körúton tartózkodott az Amerikai Egyesült Államokban, 1938-tól élt Párizsban. Végső szerint a nácik által megszállt Franciaországban szélsőjobboldali kapcsolatai miatt kerülte el az internálást, börtönt. Nem lehet pontosan tudni, az biztos, hogy a kommunistákkal nem működött együtt, viszont kapcsolatban volt balról a szélsőjobbra átsodródott, második vonalbeli politikusokkal, pl. Málnási Ödön nyilas történetíróval és Kassai-Schalmayer Ferenc nyomdásszal. Teljesen elszigetelődött a munkásmozgalomban, hazatérését a háború végén senki nem támogatta. Nagy szegénységben halt meg Párizsban 1947-ben. A feltételezések szerint a temetését Károlyi Mihály fizette. Cselekedetei és szavai körül nagy a bizonytalanság. Ami biztos, jó szónok volt: „impozáns megjelenés, öles termet, szép fekete fej, iskolázott hanghordozás, nagy, férfias gesztusok” (17.) jellemezték, aki élete paradoxonjáról önironikusan fogalmazott: „Én vagyok az egyetlen munkás Magyarországon, aki az ásótól, a kapától indult el és a Magyar Szocialista Tanácsköztársaság legnagyobb funkcióját elérte. Köztársasági elnök voltam már Magyarországon, de választópolgár még soha!” (18.) A korszak, és benne Garbai szerepének megértését segíti, ha leszögezzük, hogy bármennyire is új volt a kommunista párt megjelenése Magyarországon, a bolsevikok és a régi szociáldemokraták között működött a szolidaritás. A bolsevizmus nem volt kipróbált ideológia, és az eszmei rokonság, az aktivizmus sokakat magával rántott a szervezett, néhány évtizedes múltra visszatekintő mérsékeltek közül. Utóbbiak közé tartozott Garbai Sándor is, akinek Garami-ellenes kritikája vélhetően éppen abból a nem elhanyagolható tényből táplálkozott, hogy Garami Ernő nem működött együtt Kun Bélával. Garbai Sándor kormányzótanácsi elnökként megpróbálta az elszabaduló, célképzet nélküli revolucionizmust visszafogni - csekély eredménnyel. Ugyanakkor gondolkodásának ellentmondásosságát tükrözi, hogy 1919 januárjában Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht halálát meglehetős közönnyel fogadta: „ezeknek fegyver elé kellett kerülniük”. A sok elvtársa számára elfogadhatatlan mondatot mintha a „magyar Noske ” mondta volna, aki ugyanakkor korábban örömmel fogadta az oroszországi bolsevik hatalomátvételt. (Mint fentebb már láttuk, ideológiai dezorientáltsága az emigrációban csak növekedett.) 324
