Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig - Kiss Gábor: Fertőzéses megbetegedések az osztrák–magyar haderőben az I. világháború idején
már a világháborút megelőző években is többször pusztított a Monarchia területén. A legnagyobb veszteséget az 1872-ben és 1873-ban fellépett járvány okozta. Ekkor Magyarországon félmillió ember betegedett meg, közülük kétszázezren meghaltak. A kolerabetegséggel 1868 és 1918 között nyolc alkalommal került szembe a honvéd egészségügyi szolgálat.7 A betegség kialakulásának leghatásosabb ellenszere az illemhely és az ivóvíz tisztaságának megőrzése volt. Azonban a megfelelő ivóvíz biztosítása gyakorta nehézségekbe ütközött, mivel ekkor még az ivóvizet nagyrészt a talajvízszint készlete biztosította. Ennek a gyakran csak 15‒20 méter mélységből nyert víznek a minősége azonban nagyban függött az időjárástól. Az osztrák–magyar hadseregben a nyári forróság, a harcok viszontagságai az elégtelen higiéniai viszonyokkal és az elővigyázatlan étkezési szokásokkal párosulva idézték elő béke idején is a rettegett betegséget, a kolerát. Az első tünetek megjelenésekor azonnal szigorú intézkedéseket vezettek be. Tilos volt mosatlan gyümölcsöt, zöldséget és nyers tejet, valamint fertőtlenítés nélküli vizet fogyasztani. Miután fertőtlenített ivóvíz nem állt mindig rendelkezésre, folyadékként inkább a teát vagy a kávét javasolták. Az élelmiszerszállító és tároló eszközök, edények fertőtlenítése is rendszeressé vált. A védekezésnél a megelőzés került előtérbe, néha már-már értelmetlennek tűnő eszközökkel is. Ilyenek voltak például a napi három csepp jódtinktúra vagy a napi 300 gramm higított sósav, amelyből 5 napon át, étkezés előtt tíz cseppet kellett egy fél pohár vízzel elfogyasztani. 1914-ben a betegség elleni küzdelemben fontos mérföldkő volt a már rendelkezésre álló védőoltás lehetősége. Az oltóanyagból azonban ekkor még kevés állt rendelkezésre, és a harcvonalba juttatása is körülményes volt. Kezdetben az oltás mellékhatásairól (esetleges láz, levertség, gyengeség) megfelelő tapasztalat alig állt rendelkezésre, bár a balkáni háborúk időszakában a görög hadseregben már eredményesen alkalmazták, és a hozzáférhető leírások egyértelmű sikerről számoltak be. Ennek ellenére a hadvezetőség a szolgálatképtelenségtől való félelmében csak kis körben engedélyezte a legénységi állomány oltását. Igaz, ekkor még a nagyrészt Németországból származó szérumból túl nagy készlet nem is állt rendelkezésre, és mint említettük, a harcvonalba juttatás is körülményes volt. 1914 októberétől már a szolgálati feladatok ellátást nem veszélyeztető, enyhe mellékhatások pontos ismeretében széles körben alkalmazták, és bár az oltás védettséget ekkor még csupán egy, maximum három– négy hónapra adott, mégis hatásosnak bizonyult. Az oltás mellett természetesen a szükséges higiéniai rendszabályokat is szigorúan betartatták. Ezért a kolera csak a világháború első három évében jelentkezett érezhető mértékben, elsősorban az északi és a szerb harctéren. Az innen érkező szabadságos, illetve sebesült katonák közvetítésével került a hátországba, de azt beteg néhány óra alatt összeesik. Ürüléke elveszti színét és szagát, rizsléhez hasonlóvá válik. A szervezet képtelen pótolni a nagyarányú, hirtelen fellépett folyadékveszteséget. In: Gerlóczy Zsigmond: A koleráról kapcsolatban a világháborúval. Budapest, 1914, 20. 7 A szerző statisztikája a HFP iratanyaga alapján. Fertőzéses megbetegedések az osztrák‒magyar haderőben az I. világháború idején 59
