Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig - Kiss Gábor: Fertőzéses megbetegedések az osztrák–magyar haderőben az I. világháború idején
veszélyes mértékben egyszer sem fenyegette. Köszönhetően a megfelelő védekezésnek (a higiénia szigorítása, a megfigyelőállomások hálózatának kiépítése, védőoltás), 1914 decemberének végére csökkent a fertőzöttek száma. Az orosz harctéren küzdő négy osztrák–magyar hadseregben 1914. október 3. és 29. között naponta összesen 3300 és 5858 fő közötti kolerás betegmozgást regisztráltak. A közel egy hónap alatt a betegségben összesen 3642 katona hunyt el. A hátországot csupán egyszer fenyegette a járvány, amelyet azonban idejében sikerült megfékezni. A betegség szabadságos, illetve sebesült katonák közvetítésével került a hátországba. Először 1914. szeptember 15-én a békéscsabai közkórházba szállított sebesültek köréből jelentették az első megbetegedést. Decemberben már az egész ország területéről összesen 3285 esetet regisztráltak, ebből 1186 fő polgári személy volt.8 Összességében az osztrák–magyar haderő 1914 és 1917 között 80 000 kolerás megbetegedést regisztrált.9 Azonban a betegségben meghaltak arányszámát tekintve az egyik legtöbb halálos áldozatot a kolera követelte. 1914 utolsó negyedévében 2361 kolerabeteget jelentettek, akiknek 28,9%-a halt meg. A legtöbb kolerás beteg 1915 harmadik negyedévében jelentkezett, számuk 6054 volt; 33,1%-uk halt meg.10 A járványos megbetegedések, különösen a tífusz elleni védekezés szükségszerű eleme volt a ruházat élősködőktől való megszabadítása. A zsúfolt, és alapos tisztálkodásra legfeljebb 10–12 naponta alkalmat adó lövészárokélet kényelmetlen, sőt életveszélyes velejárói leggyakrabban az emberi ruházatban megtelepedett „társbérlő vérszívók”, vagyis a tetvek voltak. A parányi élőlények ugyanis a tífuszos megbetegedések leggyakoribb terjesztőiként ismertek. Ezért a tetvek elleni védekezésben az ismeretterjesztő, figyelemfelhívó brosúrák mellett kiemelt szerep jutott az úgynevezett tetűtlenítő állomásoknak. Itt a katonákat megszabadították hajuktól és szőrzetüktől, majd alapos fürdőt kaptak. Eközben a ruházatukat kénsavas, paprikás gőzben fertőtlenítették. A fertőtlenítés általában két óra időtartamban, mobil fertőtlenítő kocsikban történt.11 Persze erre nem mindenhol adódott lehetőség, ezért e célra egy főzőüst is rendelkezésre állt, amelyben megfelelő hőfokon kifőzték a ruhaneműt. Az eljárást Genersich Andor, Montenegróban szolgáló főorvos így írta le: „... a legénység tiszta fehérneműjét a zászlóalj főzőüstjében főzés útján fertőtlenítettük és tetűmentesítettük. Már most a legénység a felszerelést és felsőruházatát a szabadban gondosan lekefélte és tiszta helyre tette. A testén lévő esetleg tetves fehérneműt összegyűjtve szintén az üstben fertőtlenítettük, majd mindenki tetőtől talpig szappannal és vízzel megmosakodott, s ezután az előre kiforrázott és megszáradt fehérneműt, a megtakarított felsőruhát és szerelvényt vették fel.”12 Az állomások tevékenységükről, a 8 Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918. Szerk. Iványi Emma. Budapest, 1960, 184–185. 9 Franz Géza: Háborúk és járványok. Magyar Katonai Szemle , 1939 . 8. sz. 196. 10KA, Armeeoberkommando Sanitätschef (a továbbiakban: AOK San. Chef), 2311. d. 11Eugen Eckert: Die Entlausung der Korpstruppen. Militärarzt , 1916. 17. sz. 370–371. 12KA AOK San. Chef 2317. d. G/4. sz. Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig 60
