Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Levéltártan - Sasfi Csaba: Egészségügyi dokumentáció mint a levéltáros szakma (egyik) nagy kihívása
francia intézményeknek a levéltári rendszeren belüli helyzetére is. E cikkek mellett a szóban forgó iratokat (főként a kórházi számadások, illetve ápolási költségek adatait) leginkább a történetírás hasznosította. A másik lényeges kérdés, hogy az iratok selejtezését, illetve levéltári átadását tárgyaló jogszabályoknak melyek az egészségügyi dokumentációra vonatkozó rendelkezései. Mind az 1952-es belügyminisztériumi utasítás, mind az ugyanazon évben kiadott egészségügyi minisztériumi (a továbbiakban: EÜM) utasítás a kórlapokat és a kórtörténeteket megőrzendőnek és levéltárba adandónak minősítette.8 Az 1969-ben hozott levéltári törvény és a végrehajtására kiadott kormányrendelet minden állami szerv számára előírta az iratkezelési szabályzatok elkészítését és ezek kötelező mellékleteként az irattári tervek kialakítását. Ez utóbbiak tételekbe sorolták a szerv által keletkeztetett iratok fajtáit, és meghatározott idő után a selejtezésükre, vagy végleges megőrzésükre vonatkozó minősítéssel látták el ezeket az irattári tételeket. Az irattári terveket az ágazati minisztériumok által megszerkesztett minta iratkezelési szabályzatok mellékletét képező irattári tervek alapján kellett az iratképző szerveknek kialakítani. Az egészségügy számára a 30/1971-es EÜM-utasítás határozta meg az irányadó mintaszabályzatot. Ennek mellékletét képezte az irattári terv, amely két tételcsoportba sorolta az egészségügyi dokumentációt, fekvőbeteg-ellátási ügyek és járóbe teg-ellátási ügyek megnevezéssel. A fekvőbeteg tételcsoportba szakellátási osztá lyonként külön-külön öt tételt határozott meg: kórtörténeti lapok, műtéti naplók (azon osztályokon, ahol végeznek műtéteket), tudományos szakdolgozatok, információs és statisztikai adatok összesítői, valamint betegfelvételi jegyzőkönyvek. Az első három tétel a „nem selejtezhető, 50 év után levéltárba adandó” minősítést kapta, az információs és statisztikai adatok összesítőinek ugyancsak a nem selejtezhető, azonban már 20 év után levéltárba adandó, míg a betegfelvételi jegyzőkönyveknek a „10 év irattári őrzés után selejtezhető” minősítés jutott. A járóbeteg tételcsoportban csak két tételt találunk: betegnaplók-betegtörzslapok-orvosi látleletek, valamint betegforgalmi adatösszesítők, mindkettő esetében 25 év őrzés utáni selejtezés minősítéssel. Az 1997 előtti jogszabályok tehát egyértelműen rendelkeztek a fekvőbeteg-dokumentáció döntő részének levéltári megőrzéséről. Jelentékeny irat -átadásra azonban nem került sor,9 és nemcsak azért nem, mert az új rendszerű irattári tervek levéltári átadást meglehetősen hosszú irattári őrzés utáni írtak elő, de a korábban keletkezett iratokból is csak igen kevés került levéltárba.10 8 Kántor Balázs: Egészségügyi dokumentáció kezelése és a levéltárak. (Szakdolgozat, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Munkaügyi és Társadalombiztosítási Képzések Intézete.) Szeged, 2014, 15–16. Kántor Balázs disszertációja átfogóan tárgyalja az egészségügyi dokumentáció kérdéskörét, érvényre juttatva mind az adatvédelmi, mind a levéltárszakmai szempontokat és megfontolásokat. 9 Uo. 18. 10Például a Szentesi Állami Levéltárba 1958 folyamán új fondként a Csongrád megyei közkórház sebészeti osztályának kórtörténetei (1933–1947). Levéltári Híradó, 1960. 3–4. 133. Egészségügyi dokumentáció mint a levéltáros szakma (egyik) nagy kihívása 125
