Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Levéltártan - Sasfi Csaba: Egészségügyi dokumentáció mint a levéltáros szakma (egyik) nagy kihívása
1997 ‒ az egészségügyi adatkezelés elvi rendszerének megfogalmazása Az ebben az évben hozott három jogszabály, az egészségügyi dokumentációt a 3. és 136. paragrafusában tételesen meghatározó egészségügyi törvény, főképpen azonban az Eüaktv és ez utóbbi végrehajtására kiadott 62/1997. népegészségügyi minisztériumi rendelet egy új adatkezelési és adatvédelmi szabályrendszert alakított ki. Ez az orvosi titoktartás régi imperatívuszán alapulva a nemzetközi tendenciákkal összhangban igyekezett érvényt szerezni az információs önrendelkezés alapjogának az egészségügyi adatok vonatkozásában. Az átfogó szabályozás elsődleges szándéka kétségtelenül ez volt, noha a megvalósítás mikéntjét és részleteit számos kritika érte, elsősorban a jogvédő közéleti szereplők részéről. Szempontunkból lényeges momentum az adatvédelmi törvény felvezetésében megfogalmazott további indok, miszerint „az egészségügyi adatokat bizalmi jelle gük, valamint a számítástechnika széles körű elterjedése miatt fokozott oltalomban kell részesíteni.” Ez talán magyarázza azt is, miért nem illeszkedik az adatvédelmi törvény a hagyományos, papíralapú adathordozók archiválását szabályozó 1995. évi levéltári törvényhez (a továbbiakban: Ltv). Az Eüaktv 30. paragrafusa ugyanis az egészségügyi dokumentációt lényegében – de nem kimondva – kivonja a közlevéltári történeti-maradandó értékmeghatározás levéltári törvényben szabályozott eljárása alól. Egyszerűbben fogalmazva: az egészségügyi dokumentáció megsemmisítéséről hozott döntésben levéltáros ezentúl nem vehet részt. A törvény szövege szerint: „A kötelező nyilvántartási időt követően gyógykezelés vagy tudományos kutatás érdekében – amennyiben indokolt – az adatok továbbra is nyilvántarthatók. Ha a további nyilvántartás nem indokolt – a (2) bekezdés kivételével – a nyilvántartást meg kell semmisíteni.” A hivatkozott 2-es bekezdés szerint pedig: „Amennyiben az egészségügyi dokumentációnak tudományos jelentősége van, a kötelező nyilvántartási időt követően át kell adni a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár részére.” Egyébként az iratképző is megőrizheti helyben a kötelező nyil vántartási időn túl is azokat a dokumentumokat, amelyek felhasználása a gyógykezelés vagy tudományos kutatás céljából indokolt (Eüaktv 30. §. 1. és 32. 2/i.). Azaz az egészségügyi dokumentációra külön eljárást rendel, figyelmen kívül hagyja a köziratok selejtezésének és levéltárba adásának eljárását, amelyet a levéltári törvény meghatároz, és amely 1971 óta az iratkezelési szabályzaton és irattári terven alapult. A külön eljárás részletesebb meghatározására a törvény a népjóléti minisztert hatalmazza fel. A végrehajtási rendelet az adatkezelési szabályzat hatálya alá helyezi az egészségügyi dokumentáció körébe sorolható irattípusokat, azonban az iratkezelési szabályzat, illetve az Ltv. erre vonatkozó hatálytalanságát nem mondja ki. Rendelkezik viszont „az egészségügyi dokumentáció, illetve a zárójelentés tárolásának, megsemmisítésének, archiválásának rendjé”-ről, mint az adatkezelési szabályzat kötelező tartalmi eleméről (3. §. 1. h.). A két törvény illetékességének viszonyát tehát itt sem határozták meg, bár utóbbi kitétel sejteti egy önálló megőrzési metódus kiala-Levéltártan 126
