Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Nyolcasok a magyar történelemben - Romsics Ignác: 1938: az utolsó békeév
A nemzetközi és ezen belül az európai fejlemények alapján számolni lehetett, sőt kellett azzal a lehetőséggel, hogy a revizionista nagyhatalmak étvágyát nem lesz lehetséges vég nélkül kielégíteni, és így az államközi ellentétek előbb vagy utóbb térségünkben is fegyveres konfliktusokba fognak torkollani. A trianoni békeszerződés előírásai következtében Magyarország egy ilyen konfliktusra messzemenően felkészületlen volt. Az 1937-ben 80–85 ezer fős honvédség meghatározó alakulatai továbbra is a gyalogság és a lovasság voltak, és gyorsan mozgó egységeknek az 1930-as évek első felében felállított kerékpáros zászlóaljak számítottak. A hadsereg egyetlen harckocsiszázada a sivatagi hadviselésre tervezett Ansaldo típusú olasz kisharckocsikból állt, amely egy páncélgépkocsi századdal és egy gépkocsizó zászlóaljjal együtt alkotta a magyar haderő gépkocsi csoportját. A lövegeket zömmel még lovak vontatták, s a légierő gépeinek száma nem érte el a 200-at.8 A magyar kormány, amelyet 1938 májusáig Darányi Kálmán vezetett, ezért egyik legfontosabb feladatának a hadseregfejlesztést tartotta. Ezt a célt szolgálta az 1938. március 5-én Győrben meghirdetett program, amely 5 esztendő alatt 1 milliárd pengőt, azaz az egy évi átlagos költségvetés 110–120%-át kívánta részben fegyverkezésre, részben az infrastrukturális háttér fejlesztésére fordítani. A valóságban 1,6 milliárd pengőt költöttek ilyen célokra, s a programot két év alatt, 1940 őszére végrehajtották. A ráfordítások igen tetemes részét, összesen 600 millió pengőt attól a 27 ezer természetes és jogi személyiségű adófizetőtől szedték be, akik, illetve amelyek 1938. február 28-án 50 ezer pengőnél nagyobb vagyonnal rendelkeztek. A hozzájárulás mértéke a vagyon nagyságának függvényében általában 5 és 14%, az ipari tőke esetében pedig 5 és 20% között progresszíve nőtt. A győri program számos nehézipari üzem kapacitását növelte, gyorsította a MÁV, valamint a telefon- és távíróhálózat fejlesztését, hozzájárult a csepeli kikötő korszerűsítéséhez, s számos új munkahelyet teremtve jelentősen csökkentette az ipari munkanélküliséget. A legjelentősebb hatást azonban természetesen a hadseregre gyakorolta.9 Az 1936–37-ben még 80–85 ezer fős hadsereg 1940-re 107 ezer főre duzzadt. Az ún. Huba-hadrend szerint a legénység 21 dandárt, illetve három hadseregbe szervezve hét, majd később nyolc, s 1940-től kilenc hadtestet alkotott. Az ütegek lövegszámának megduplázásával megerősítették a tüzérséget, a repülőgépek számát pedig 247-re növelték, s felállítottak egy ún. gyorshadtestet. Az alapvetően továbbra is gyalogságból álló hadtestektől eltérően ez két gépkocsizó és két lovasdandárból tevődött össze. A gyorshadtest a magyar hadsereg egyetlen modern és viszonylag gyorsan mozgó alakulata volt. Támadó hadjárat esetén rá várt az a feladat, hogy az ellenséges területre mélyen behatolva utat nyisson a lassabban mozgó alakulatok számára. Az ilyen feladatok ellátásához szükséges harcértéket azonban még a gyorshadtest összetétele és felszereltsége sem biztosította maradéktalanul. 1938: az utolsó békeév 33 8 Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség . Budapest, 1987, 98–203. 9 Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege. Diszkrimináció és társada lompolitika Magyarországon 1919–1944. Harmadik kiadás. Budapest, 2016, 210–215.
