Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Irodalom - A vármegyei hivatalviselők és az országgyűlési követek megválasztása körüli politikai csatározások a reformkori Zala megyében (Választási küzdelmek a reformkori Zala megyében, 1834-1847. Válogatott dokumentumok. Sajtó alá rendezte: Hermann Róbert - Molnár András. Szerkesztette: Molnár András) Sebők Richard
lisokat, és még Csányi László is elfordult tőle. Az 1844. június 10-i restauráción a konzervatívok jelentős győzelmet arattak a liberálisok felett. Az 58 vármegyei tisztségviselőből 27 a konzervatívok híveként került a tiszti karba, míg a 26 helyén maradó személy csak alacsonyabb pozíciót töltött be, ezzel pedig lezajlott a legnagyobb arányú reformkori személycsere Zala vármegye hivatalnoki karában. Az 1847 tavaszán esedékes tisztújítás előtt a zalai liberálisok az Országos Védegylet mozgalmon belül újra tudták rendezni soraikat. Gróf Festetics Leó (nyilvánvalóan kormánypárti) vármegyei adminisztrátort arra próbálták rávenni, hogy a korteskedés mellőzésével, a vármegyei elit szűk körében válasszanak alispánt. Ezt Festetics elutasította. A politikai ellenfelek Kerkapoly István mint első alispán személyében meg tudtak egyezni, azonban a liberálisok Csillagh Lajost, a konzervatívok pedig Bogyay Lajost akarták másodalispánnak, így megkezdődött a korteskedés. 1847. június 15-én több ezer nemes jelent meg a restauráció helyszínén, Zalaegerszegen. Az ellentétes táborokat a körmendi császári-királyi lovasság kordonja választotta ketté. A másodalispáni székért folytatott harcban az adminisztrátor, a konzervatívok többségében bízva, szavazásra bocsátotta a döntést. A liberálisok a szavazás visszavonását követelték, míg a konzervatívok és a Bogyay Lajos képviseletében eljáró Császár Ferenc kijelentette, hogy Bogyay lemond a jelöltségről a körülmények miatt. Így ellenjelölt hiányában Csillagh Lajos lett a másodalispán. Ezek után a konzervatívok elhagyták a helyszínt, meg sem várva a többi tisztség betöltőinek megszavazását. Ezért 1847-ben a liberálisok is az 1844. éviekhez hasonló arányú személycseréket hajthattak végre a tiszti kar soraiban. Az 1847. október 4-i országgyűlési követválasztó közgyűlésen ismét Deák Ferencet választották követté, aki ezt megrendült egészségére hivatkozva visszautasította. Helyette két fiatal liberálist, Tolnay Károly korábbi főszolgabírót és ifjabb Csúzy Pál táblabírót választották meg közfelkiáltással. Míg a zalai vármegyei vezetés Deák politikai utódjaként támogatta Tolnay Károlyt, addig ifjabb Csúzy helyett a tapasztalt és megfontolt Csertán Sándor uradalmi ügyészt látta volna szívesebben második követként. Azonban Csúzy 700 kortes segítségével érte el saját maga követté választását a megyegyűlésen. A kiadvány szerkesztője nem törekedett a bevezetőben arra, hogy a kötet témáját szélesebb diskurzusba ágyazza. Ezzel meghagyta a lehetőséget másoknak arra, hogy a forrásszövegeket újabb publikációk alapjává vagy részévé tegyék. Véleményem szerint a vármegyei szintű választási küzdelmek és a korteskedés vizsgálata kiterjeszthető lenne több vármegye összehasonlító elemzésévé is. Érdekes kérdés lehetne, hogy országos összehasonlításban milyen mértékben cserélődött le egy-egy restauráció alkalmával a vármegyei tiszti kar, lehet-e tendenciát kimutatni az egyes kerületek esetében? Az úgynevezett „ellenzéki vármegyékben” nagyobb volt-e a politikai küzdelem és a fluktuáció, mint a hagyományosan kormánypárti vármegyékben? Azonban a vizsgálatokat nem érdemes csak a reformkorra szűkíteni. Ugyanis a – vélt vagy valós – politikai korrupció és annak percepciója önmagában egy érdekes, korszakokon átnyúló elemzési lehetőséget kínál már Irodalom 492
