Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Irodalom - Az újkor oklevél- és irattana - osztrák szemmel (Michael Hochedlinger: Aktenkunde. Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit) Kulcsár Krisztina
egyes részeit, a legfontosabb kifejezéseket és alkalmazott formulákat. Ezek biztos alapot jelenthetnek a dokumentumok megértéséhez és egyediségük vagy „tucattermelésük” értékeléséhez. Különösen hasznosnak bizonyulhatnak azok a táblázatok, amelyek az egyes rangokhoz kötelezően tartozó megnevezéseket, illetve megszólításokat sorolják fel, és amelyek rendszerbe szedik a sokszínű formulákat. Az iratok értékelésének további jellemzőit a VI. Szisztematikus irattan (171– 234) című részben találhatjuk. Ez segít annak a megértésében és értékelésében, milyen kapcsolatban (alá-, fölé- vagy mellérendelt viszonyban) állt egymással az irat küldője/kiadója és címzettje, és így annak tartalmát is helyesen tudjuk értékelni. Hochedlinger az uralkodók egymás közötti levelezését (fürstliche Korrespondenz) tárgyalja elsőként, majd részletesen a fölérendeltségi viszonyt kife jező irattípusokat, ahol példákkal illusztrálva rendet teremt az uralkodótól érkezett rendeletek, utasítások, dekrétumok, pátensek, ediktumok, manifesztumok, proklamációk tengerében (177–198), és külön, több példát is kiemelve mutatja be az egyes hivatalokhoz intézett utasításokat (Weisungen ). Az alárendeltségi viszonyt a különféle jelentések, előterjesztések, kérvények, beadványok és panasziratok alkotják. Valamennyi esetében nem csupán a történeti fejlődést követhetjük nyomon, hanem hasznos tájékoztatást olvashatunk a felépítésükről, tartalmi és stílusbeli jellemzőikről. Az azonos szinten található hivatalok átiratain túl Hochedlinger szót ejt az egyes államok közötti hivatalos levelezésről és az államközi szerződésekről is. A szorosan vett irattan elhanyagolt részéhez tartozik a hivatali „belső iratokról” szóló fejezet. A szerző ide sorolja például az iktatókönyveket, az jegyzőkönyveket, ülésjegyzőkönyveket, sőt a különféle táblázatokat, jegyzékeket, de az anyakönyveket, telekkönyveket és kataszteri felméréseket is. A kötet a szakszókincs ellenére olvasmányos, ám választékos stílusban íródott. Utalások és zárójelbe tett oldalszámok segítik a tájékozódást az összetartozó témák esetében, ez erősíti kézikönyv-jellegét, és így jobban alkalmazható az oktatásban is. Ugyanezt a célt szolgálják a rövid, találó széljegyzetek, a marginálisok, amelyek segítségével könnyen tájékozódhatunk az egyes alfejezetek bekezdései között. Az illusztrációk (például oklevelekről, titulusokról, aláírásokról, melléklet jelzéséről, őrzési módozatokról stb.) még szemléletesebbé teszik a bemutatott példákat. A könyvhöz nem készültek lábjegyzetek, a kötet végi apparátus azonban bőséges tájékoztatást nyújt az érdeklődőknek: a 19 oldalas válogatott bibliográfia (237– 255) tematikus felosztású, és bár nem követi teljesen az egyes fejezeteket, de a megadott címek alapján egyszerű megtalálni a vonatkozó tételeket. A kötet végén található mutatóban (272–292) elsősorban tárgyszavak szerepelnek, azonban egy-egy személynév, illetőleg államnév is előfordul. A kézikönyv-jelleget hangsúlyozza az a tény, hogy itt félkövérrel jelölik azt a kifejezést vagy tárgyszót, amely nem csak megemlítésre, hanem külön fejezetrészben, önállóan kerül tárgyalásra. A tájékozódást, átutalásokat nyilak segítik. A kötet – tematikája alapján – csak a papíralapú irattannal foglalkozik, de ez nem jelenti azt, hogy lemondana az újabb technikai vívmányokról. A hátsó borító Irodalom 466
