Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Irodalom - Az újkor oklevél- és irattana - osztrák szemmel (Michael Hochedlinger: Aktenkunde. Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit) Kulcsár Krisztina
teli könyveken (Amtsbücher – Geschäftsbücher) át az iratokig/aktákig ( Akten, Akten/schrift/stück, Akt). Megemlítésre kerül még a kevésbé hivatalosnak számító levél (Brief ) és a levél változataként a lap/cédula ( Billet ), valamint a névjegykártya is. Kiemelendő, hogy ezen irattípusok esetében Hochedlinger nem csupán a definíciót közli, hanem bemutatja az egyes irattípusok történeti fejlődését, azt, mit jelentett és milyen formában találkozhattunk ezekkel a kora újkorban, és milyen változásokon mentek keresztül, ma mit értünk az egyes elnevezések alatt. Ezáltal is a történeti fejlődés fontosságát és az egyes időszakok közötti különbségtételt hangsúlyozza. Ez a törekvés még jobban látszik a következő három fejezetben, amelyek az irattan három klasszikus részét taglalják: IV. Genetikus irattan , amely az iratokat kelet kezésük, ügyvitelben elfoglalt helyük szerinti csoportosítja; V. Analitikus irattan , amely az iratokat a külső és belső ismertetőjegyek alapján csoportosítja, végül VI. Szisztematikus irattan, amely az iratképzők egymáshoz való viszonya alapján mutatja be az iratokat. Hochedlinger a IV. fejezetben (50–117) nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy röviden, mégis érthetően és a puszta felsorolásnál részletesebben mutassa be a kora újkori és újkori hivatalok rendszerét, ügymenetét, a hivatalviselőket (a beosztásuk névváltozataival). Csak így érthető meg ugyanis az a hivatali „út”, amelyet egy-egy ügyirat bejárt, a fogalmazványi állapottól a végleges tisztázatig. A kancellária–irattár–levéltár hármasának történeti változásait és fejlődését követően egyenként és részletesen bemutatja az irat keletkezésének egyes fázisait, a hivatali feljegyzések, megjegyzések típusait, rövidítéseit – mindent konkrét kora újkori példákon át. Az irattípusokat ezen az ügymeneten keresztül tárgyalja, de nem csupán egy-egy definíciót közöl, hanem ismételten a történeti háttérbe ágyazva azok fejlődését, illetőleg változásait tekinti át. A fejezetet (és általában a történeti áttekintéseket is) a számítógépes aktatermelődéssel zárja. Az analitikus irattan (V. fejezet, 118–170) a szokásos részekre oszlik: a külső jegyeknél az íráshordozókat jellemzi, azok történeti fejlődését mutatja be, de kitér az íróeszközök és a tinták változataira is. A középkori diplomatikával ellentétben az írásmód változatait alig tárgyalja, míg a pecsétekről szóló alfejezet terjedelmesebb. Fontos tehát kiemelni, hogy a könyv nem vállalja fel, hogy az egyes történeti segédtudományok tematikáját kidolgozza, vagy részletesen bemutassa, éppen csak a főbb irányvonalakat foglalja össze. A belső jellemzők között igen értékes alfejezetnek tarthatjuk az egyes stílusokról szólót. Különösen fontos ez számunkra, akik tanulmányaink, kutatásaink során folyton az egykori Habsburg Monarchia iratanyagával szembesülünk. A magyarországi levéltárakban őrzött iratanyagnak csak egy kis töredéke származik közvetlenül az uralkodótól, a magyar kutatók így csak külföl dön használhatnak olyan iratokat, amelyek uralkodóink más, például a német-római császári címéből fakadóan keletkeztek. Így ezek az irattípusok, azok jellemzői és stílusjegyei tehát alig ismertek előttünk. Hochedlinger párhuzamosan francia és spanyol példákkal is gazdagítva mutatja be az uralkodóktól származó iratokat, okleveleket, azok Irodalom 465
