Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően - Székely Tamás: "Ad retinendam coronam". Az erdélyi szászok és a Habsburg-dinasztia kapcsolata a dualizmus korában (1867-1918)
Ad retinendam coronam' netírótól, Friedrich Teutschtól tudjuk, hogy 1834. október 19-én az uralkodó személyesen fogadta Josef Trausch brassói követet, akinek tudtára adta: a szászok csak különálló Erdély esetén tarthatják meg kiváltságaikat.7 Érdekesség, hogy az udvar ekkor még azt ajánlotta a szászoknak, hogy a székelyekkel fogjanak össze Magyarország és Erdély uniójának megakadályozása érdekében. A magyar nemzeti mozgalomhoz csatlakozó székelyek szövetsége természetesen hiú ábrándnak bizonyult, az unió kérdése és egy magyar kormányzat felállítása azonban égető valósággá vált a következő évtizedekben. 1848 áprilisában a szászok Friedrich Soterius von Sachsenheim és báró Ludwig Czekelius von Rosenfeld vezetésével petíciót juttattak el az uralkodóhoz, melyben az unió ellen tiltakoztak: „Wir wünchsen die Union nicht, weil wir von Liebe und Treue unseren Landesherrn und Kaiser erfüllt sind, und von ihm, nicht aber von einem Ministerium regiert werden worden” - írták a szász vezetők kétségbeesetten.8 Az 1848-49-es magyar szabadságharc erdélyi eseményeinek ismertetése nélkül is szükséges megjegyezni, hogy a szászok politikai és háborús kiállása az uralkodóház mellett a végletekig elmérgesítette a szász-magyar viszonyt, ami még a dualizmus korában is éreztette hatását. „Maguk a szászok szinte elfelejteni látszottak, hogy ők a magyar királyság alattvalói voltak. Optikai csalódásukat nem a hálátlanság okozta, hanem az a körülmény, hogy a közös uralkodó fején csak az osztrák császári koronát vették észre” - vélekedett Sárközy Zoltán.9 Az 1849-es oktrojált birodalmi alkotmány visszaadta a szász kiváltságokat és Szászföld területi önállóságát. Igaz, az 1851-es kütahyai alkotmánytervében már maga Kossuth is autonóm Székelyföldet és Szászföldet vizionált, méghozzá a megyékhez hasonló széleskörű önrendelkezéssel. A birodalom 1853-as közigazgatási átalakítása azonban nem csak leválasztotta Erdélyt az öt közigazgatási kerületre osztott Magyarországról, de a szász önrendelkezést is eltörölte. A szászok ezt a dinasztia részéről hálátlanságnak vették, mivel hűségük ellenére ők is éppúgy centralizált rendőrállamot kaptak a nyakukba, mint a rebellis magyarok. A Szász Universitas második felszámolása ismét csak a Habsburg-dinasztiához volt köthető, de a szászok ennek ellenére is kitartottak az uralkodóház mellett. Ezt mutatja, hogy a neoabszolutizmus bukása után, 1861-ben bizakodva küldték követeiket a birodalmi gyűlésbe, remélve a szász kiváltságok helyreállítását. Ez a döntés a távolmaradó magyar elitek részéről váltott ki ellenszenvet, hiszen az országos vagy nemzeti érdekek elárulásának vélték. Ilyen politikai légkörben köttetett az 1867-es kiegyezés: szászok és magyarok egyaránt nehezteltek egymásra, de az uralkodóház sem lehetett meggyőződve alattvalóik feltétlen hűségéről. 7 Friedrich Teutsch: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk. Band 3. 1907, 74-75. o. 8 Friedrich Soterius von Sachsenheimet idézi Sárközy Zoltán: Az erdélyi szászok 1848-1849-ben. Budapest, 1974, 20-21. o. 9 Uo. 81.0. 43 I
