Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően - Székely Tamás: "Ad retinendam coronam". Az erdélyi szászok és a Habsburg-dinasztia kapcsolata a dualizmus korában (1867-1918)
Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően volt, hogy ki tudja szavatolni a szász privilégiumok megtartását: a Habsburg- dinasztia vagy a Szent Koronában megtestesülő magyar államiság? Szekfű Gyula ezt a dilemmát a szász Georg Michael Gottlieb von Hermann személyes példáján keresztül illusztrálta.5 Az erdélyi szász hivatalnok-történetíró ugyan nem szerette a császári tiszteket, és a Habsburgok által a szászok feje fölé is ültetetett osztrák adminisztrációról is megvolt a véleménye, de az uniópárti magyaroktól még ennél is jobban ódzkodott. Elismerte ugyan, hogy Erdély a magyar korona része, de mivel azt a Habsburgok viselték a fejükön, hűséggel nekik tartozott. Szekfű szerint von Hermann szász polgárnak, de osztrák állampolgárnak tartotta magát, mivel történeti ismeretei arról győzték meg, hogy csak az Ausztriai Monarchia az, amely Közép-Európában az erdélyi szász nép egzisztenciáját garantálhatja. Természetesen mindez nem működött zökkenőmentesen, különösen nem a század utolsó évtizedeiben. II. József trónra lépését (1780) még alapvetően pozitívan fogadták a szászok, germanizációs törekvéseit akár ők is napirendre tűzhették volna. Az uralkodó türelmi rendeletét (1781) különösen üdvözölték Szászföldön, hiszen az országosan biztosította az evangélikus vallás szabad gyakorlását, és addig elzárt hivatali ajtókat is megnyitott az arra rátermettek előtt. Ezeket az intézkedéseket azonban már olyanok követték, amelyek a szászokat is hátrányosan érintették.6 A koncivilitás (1781) elrendelése, melynek értelmében bárki beköltözhetett Szászföldre, valamint az évtizedekre visszamenő utólagos adóztatás gyakorlata (1783) felkorbácsolta az indulatokat, melyeket az Erdélyi Gubernium székhelyének Nagyszebenből Kolozsvárra költöztetése csak tovább fokozott (1783-1784). A Habsburg-hű erdélyi szászok is megkönnyebbültek II. Lipót (1790) és I. Ferenc (1792) trónra kerülésekor, hiszen a jozefinista idők elmúlta azt jelentette, hogy a Szász Universitas felszámolására tett első, egy Habsburg-uralkodó nevéhez fűződő kísérlet csupán rövid életű közjáték maradt. A napóleoni háborúk korszaka lényegében helyreállította a megroppant szász-Habsburg viszonyt, hiszen az erdélyi német polgárság, akárcsak a magyar nemesség, hűségéről és áldozatkészségéről biztosította a dinasztiát a francia fenyegetettség éveiben. Űjabb kihívást csak az Európa hadszíntereit bemasírozó seregek nyomában felélénkülő nemzeti mozgalmak hoztak. A reformkori magyar nacionalizmus természetes szövetségessé tette a nemrégiben még az önrendelkezésüket Bécstől féltő szászokat és a Habsburg-uralkodóházat. Az 1834-es országgyűlésen ugyan a szász városok küldöttei is szorgalmazták a rendi sérelmek orvoslását, de ezen túlmenő reformokat nem sürgettek. A nagyszebeni küldöttek rendre konzervatív álláspontot foglaltak el a reformkori vitákban, míg Brassó több megértést mutatott a nemzeti és liberális korszellemmel szemben. A későbbi püspöktől és a modern kori szász nacionalizmust megalapozó törté5 Szekfű Gyula: Az erdélyi szász történetírás. Magyarságtudomány, 1943. 93-94. o. 6 Sárközy: Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában... 36-37. o. 42
