Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom nyílt alkalom, bár láthatjuk, hogy a valódi lehetőségek mindhárom ország esetében egyértelművé váltak. Az örökség ugyanakkor a hidegháború folyamán (és azután is) megmaradt, hiszen a német határok kérdése, a német egyesüléshez való viszony alapvető konfliktust jelentett. Ugyanakkor a magyar kapcsolat sajátosságai is megjelentek, hiszen Moszkva is tisztában volt azzal, hogy az alapvetően antikommunista és keresztény alapon működő magyar társadalom nem, vagy csak nehezen fogadja el az ország szovjetizálását, a nyugati kapcsolatok leépítését. Ebből a szempontból nézve a könyv egyértelműen rávilágít arra, hogy a hivatalos kapcsolatok ugyan leépültek, de a hagyományok, a pozitív és negatív előítéletek megmaradtak. Budapest számára a frankofón világgal történő kapcsolat- építés eszmei-spirituális értelemben is fontosnak számított, amin a hidegháború realitásai sem változtattak. 1947 után a nemzetközi viszonyok egyértelműen behatárolták a kapcsolatépítést: a hidegháborús paranoia, a két blokk kialakulása, Franciaország és Belgium NATO-tagsága, valamint Magyarország tagsága a Varsói Szerződésben egyértelműen kijelölték a határokat. Ezt követték a kémkedési ügyek, a kiutasítások, a diplomaták mozgásának korlátozása. Svájc számára ezen időszak alatt a semlegesség biztosítása jelentette a prioritást. 1953-tól egy viszonylagos enyhülési időszak következett. A nemzetközi kapcsolatok történetének egyes szakértői (pl. Békés Csaba) szerint ezt a periódust a korai enyhülés vagy az ún. „kis enyhülés” időszakaként is lehet értelmezni. Fejérdy Gergely könyvéből láthatjuk, hogy a nagyhatalmak közötti feszültség csökkenése kihatott a frankofón országok és Magyarország kapcsolataira is. A változás természetesen nem jelentett barátságot, és elsődlegesen kulturális téren lehetett közeledést tapasztalni, ami Magyarország esetében is pozitív váltást hozott. Az 1956-os magyar forradalom ebből a szempontból nézve kijelölte a határokat, és bár lényegesen megváltoztatta Magyarország nyugati megítélését - Franciaország részéről például komoly elköteleződést lehetett tapasztalni a magyar menekültek irányába -, ez az aspektus lényegében csak az 1990-es változások után vált meghatározó tényezővé. A diplomáciai-politikai megközelítés mellett Fejérdy Gergely fontosnak tartotta, hogy a francia nyelv tanulását és a kulturális kapcsolatok szerepét is vizsgálja. Az ötvenes években mindkettőnek komoly jelentősége volt, és nem véletlen, hogy Magyarország 1947 után éppen a kulturális diplomácián keresztül próbált kitörni abból a nemzetközi elszigeteltségből, amelybe 1941 és 1944 között került. Budapesten azt feltételezték, hogy az ország új arcát megmutatva, a kultúra eszközeivel lehet nemzetközi tekintélyt szerezni. A három frankofón ország vezetői elkötelezetten támogatták a francia nyelv terjesztését, a francia kultúra pozícióinak megőrzését. Ez találkozott a magyar diplomácia kezdeti törekvéseivel, és például Szabó Zoltán párizsi kultúrattaséi tevékenységében is jól nyomon követhető. Ugyanakkor ez az időszak volt az, amikor a régi diplomáciai kar reprezentánsai, bár emigrációba kényszerültek, nagyon aktív tevékenységet végeztek (pl. Auer Pál Párizsban). Mivel jól beszéltek franciául és tanulmányaikat is 380
