Levéltári Közlemények, 82. (2011)
Levéltári Közlemények, 82. (2011) 1. - Közlemények - Mikó zsuzsa: Perújítás vagy megbékélési törvény? Politikai vita a rehabilitációról 1989-ben
Közlemények és társai ügyében eljáró bíróság ítélete tartalmaz tanulságos megállapításokat.2 A Fővárosi Bíróság tanácsa a büntető eljárásjogban szokatlan módon az 1948-ban eljáró hivatalos személyek tevékenységét is minősítette. Az ítélet indoklása kimondta, hogy az 1878. évi V. törvénycikk, azaz a büntető törvénykönyv értelmében, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Rajk László belügyminiszter, Riesz István igazságügy-miniszter és Tímár István, az ÁVO helyettes vezetője a hivatali visszaélés vétségét valósította meg azzal, hogy tudatosan és előre kitervelten ártatlan emberek ellen indíttattak büntetőeljárást azzal a céllal, hogy a hatalom megszerzése érdekében saját pártjuknak előnyt, a katolikus egyháznak és a vádlottnak jogtalan sérelmet okozzanak. A hivatali visszaélés súlyosabban minősülő esetét, bűntettet állapított meg Péter Gábor, Décsi Gyula és a rögtönítélő bíróság tanácsának elnöke és tagjai esetében. A bíróság álláspontja szerint a korabeli bírósági tanács elnöke, Ölti Vilmos közokirat-hamisítás bűntettét követte el azzal, hogy mint közhivatalnok a bírósági tárgyalásról készült jegyzőkönyvbe lényeges tényt hamisan vezetett be, illetve a jegyzőkönyv tartalmát meghamisította. A Fővárosi Bíróság 1990-ben azonban nem állapíthatta meg jogerősen a bűncselekményeket, amiben nem a bizonyítottság hiánya akadályozta meg, hanem egyrészt az elkövetők halála és az elévülés, „másrészt pedig az a körülmény, hogy nevezettek felelősségre vonására — ezen ügy kapcsán — politikai és történelmi okokból nem kerülhetett sor". Kornai János azonban nem foglalkozott az igazságtétel másik összetevőjével, vagyis azzal az erkölcstől és jogtól sem függetleníthető kérdéssel: az új politikai berendezkedésnek kell-e valamit tennie a jogtalanul elítéltek erkölcsi, jogi és pénzbeli rehabilitálásának ügyében? A Minisztertanács 1989. február 22-én hozott határozatot a koncepciós elemeket tartalmazó büntetőügyek felülvizsgálatáról. Az első felülvizsgálat szimbolikus jelentőségű volt, és a jogi rehabilitálások kezdetét jelentette. A legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án kimondta, hogy a Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban született ítélet törvénysértő, ezért hatályon kívül helyezi.3 A jogi eljárás ebben az esetben kizárólag a periratokon alapult, és a Legfelsőbb Bíróság kiindulópontja az volt, hogy az Országgyűlés, a kormány, az MSZMP és a magyar közvélemény 1989-ben teljesen másként értékelte az 1956-ban történteket, így Nagy Imre és társai politikai és erkölcsi rehabilitálása már megtörtént. A jogi eljárás szempontjából a bíróság nem tartotta szükségesnek a korábbi eljárásban megállapított tényállás felülvizsgálatát, mivel véleménye szerint elegendő volt annak vizsgálatára szorítkozni, hogy a népbírósági tanács helyesen értékelte-e a tényeket. Ennek keretében a Legfelsőbb Bíróság figyelembe vett olyan értékeléseket is, amelyek a korabeli sajtóban jelentek meg, illetve azóta köztudomásúvá váltak. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa vizsgálatának fő szempontja a büntetőjogi szabályok alkalmazásának 2 Mikó, 2008.123-138. 3 MÓL XX-5-d-660/1989. 6
