Levéltári Közlemények, 82. (2011)
Levéltári Közlemények, 82. (2011) 1. - Közlemények - Mikó zsuzsa: Perújítás vagy megbékélési törvény? Politikai vita a rehabilitációról 1989-ben
Miké Zsuzsanna: Perújítás vagy megbékélési törvény? törvényessége volt. A Tanács kimondta, hogy a népbírósági vád tárgyává tett cselekmények elbírálásának idején alkalmazandó büntető jogszabályokat nem veszi figyelembe, mert véleménye szerint „nem az akkori eltorzult politikai és igazságszolgáltatási gyakorlatból kell kiindulni, hanem az Alkotmány rendelkezéseinek helyes értelmét alapul véve kell elbírálni".4 Az Elnökségi Tanács eljárása során vizsgálta az ügyben alkalmazott eljárási szabályokat is, megállapította, hogy a büntetőeljárás több alapvető rendelkezését megsértették, mindezek mellett azonban hangsúlyozta azt is, hogy az ügy kimenetele szempontjából ezek a jogsértések másodlagosak voltak. A Nagy Imre és társai ügyében hozott határozat nyomán elindultak az egyedi felülvizsgálati eljárások, amelyeket sok esetben a legfőbb ügyész törvényességi óvás keretében támadott meg, más esetekben az érintettek beadványa alapján kezdődhetett meg az eljárás. Az egyedi ügyek vizsgálata mellett a kormányzat egységes álláspontja kialakítása érdekében megszületett a 3063/1989. számú minisztertanácsi határozat, amelynek értelmében a Minisztertanács elnöke által kinevezett jogász-történész bizottságnak kellett megvizsgálnia az 1945-1962 közötti időben született, és törvénysértő büntető ügyeket. A határozat a bizottság feladataként jelölte meg az ügyek számbavételét, jogi és történészi értékelését, valamint a törvénysértések orvoslását célzó javaslatok kidolgozását.5 Pár hónap elteltével azonban, 1989 augusztusában a Minisztertanács Kabinetje ismét napirendjére tűzte a kérdést, mivel „az 1956-os események hivatalos állami és politikai újraértékelése, az e körben kialakult közmegegyezés, Nagy Imre és társai ügyében hozott felmentő ítélet a rehabilitáció előkészítésének más menetet szabott". A Minisztertanács Kabinetje arra az eredményre jutott, hogy nincs lehetőség arra, hogy az egyre nagyobb számban benyújtott kérelmeket egyedileg felülvizsgálják, és az áldozatokat egyénileg rehabilitálják. Az adott helyzetben a kabinet azt látta volna járható útnak, ha törvényhozási úton, egységes törvénnyel rendezik a kérdést. Az egységes törvény kibocsátásához azonban mindenképpen meg kellett volna várni a jogász-történész bizottság jelentését, amit azonban az egyre sürgetőbb társadalmi nyomás miatt nem lehetett megtenni. A kormányzat úgy érezte, hogy valamit azonnal lépni kell, vagyis találni kell egy olyan megoldást, amely nem igényel hosszas előkészítést, és mielőbb konkrét intézkedés formájában jelentkezik. Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter javaslata alapján a Minisztertanács azt látta kivitelezhetőnek, hogy az 1956-os események miatti elítélések orvoslásáról önálló törvényt alkossanak. A jogi rehabilitáció mellett a kormányzat fontosnak tartotta a vagyoni reparációt is. Már ekkor alapvető kérdésként merült fel az elítéltek munkaviszonyának és nyugdíjának rendezése. Az előterjesztés felsorolta az elítéléshez fűződő, 1989-ben hatályos 4 MÓL XX-5-d-660/1989.; Uo. 16. p. 5 MÓL XIX-A-83-b-TÜK 0677/12. 7
